A rendelkezésünkre álló adatok alapján a Bécsben diákoskodó Bornemisza Péter volt az első magyar protestáns prédikátor, aki szállására összegyűjtötte magyar diáktársait és nekik ott - az 1550-es évek vége felé - Isten igéjével szolgált. Emiatt hamarosan el is kellett hagynia Bécset. Minden bizonnyal már a 16. században mások is követték példáját olyan egyetemi városokban, ahova sok magyar diák került, gondolok itt különösen Németország, Svájc vagy Hollandia bizonyos városaira. Ezen szol-gálatoknak nem voltak anyagi feltételei, az ilyeneket végzők egyéni kezdeményezései voltak ezek és ezért senki számára nem jelentett az azokon való részvétel sem anyagi felelősségvállalást. Valószínűleg ilyen alkalmak jelentették a 19. század közepéig a külföldre került magyar protestánsok lelkigondozását.

Az 1848-49-es szabadságharc szomorú vége nagyobb számú magyart késztetett hazája elhagyására. Ezek egy része átkerült az Egyesült Államokba. Köztük volt a magyar honvédség egy református vallású tábori lelkésze, aki 1850-ben New Yorkban templomot akart építeni - sikertelenül. Ellentétben a szabadságharc bukását követő - politikai emigrációnak nevezhető - bevándorlással, 30-35 évvel később egy más típusú magyar emigrációs hullám érte el Észak-Amerika partjait. Ennek a tagjai túlnyomó többségükben Magyarország falvaiból jöttek és őket a szülőföld gazdasági nehézségei kényszerítették annak elhagyására. Legtöbben nem is akartak végleg elszakadni a szülőhazától, hanem kezük munkájával egy kis tőkéhez szerettek volna jutni, amit otthon földbe, házba akartak befektetni. A mintegy 50 évvel korábban érkezett németekhez és észak-európaiakhoz képest a magyarok már túl későn érkeztek, hogy ingyen vagy olcsó földhöz jussanak. Ilyesmire már csak Kanadában volt lehetőség, kb. az első világháború kitöréséig. Nehézséget okozott az amerikai gazdasági élet ciklikus és sok esetben a politikai változásoktól függő volta. Mindez megláttatta velük, hogy amerikai tartózkodásuk nem lesz rövid ideig tartó. Így alig 40 évvel az említett New York-i próbálkozás után, egymás után alakultak meg magyar protestáns gyülekezetek a keleti államok bányásztelepein vagy ipari városaiban. Még ma is vitatéma az, hogy a pittsburghi vagy a clevelandi magyar református egyház mondhatja magát az elsőnek. Nem egészen világos, hogy az első magyar lelkészek saját elhatározásukból, vagy egyházi felsőbbségük biztatására jöttek Amerikába, az viszont tény, hogy az odakerült lelkészeknek hamarosan be kellett látniuk, hogy nem támaszkodhatnak sem az otthoni történelmi egyházak, sem az amerikai egyházak segítségére, hanem csak híveik támogatására. Ha volt is némi kezdeti támogatás az amerikai egyházak - pl. a skót eredetű presbiteriánusok - részéről, azt feltételhez kötötték, legalábbis megkívánták, hogy a magyarok tagolódjanak be az ő egyházi szervezetükbe és hagyományaikban hasonuljanak őhozzájuk. Ezt a magyar gyülekezeti tagok nem fogadták el, mert közösségeiket a Magyarországi Református Egyházhoz tartozó gyülekezeteknek tekintették.

Az amerikai magyar evangélikusok több ízben is próbáltak lelkészt kérni a hazai egyháztól, - sikertelenül. Emberi szempontból tekintve “véletlenek sorozatának” köszönhető, hogy 1906-ban mégis lelkészhez jutott a clevelandi Első Magyar Evangélikus Egyház: a nyíregyházi származású - Eperjesen teológiát végzett, de lelkésszé még fel nem szentelt - Rúzsa István ismerősei meglátogatására érkezett Amerikába, aki azután modern Pál apostolhoz hasonlóan egy tucatnyi észak-amerikai evangélikus gyülekezet megszervezője - és 1940-ben bekövetkezett haláláig - lelkésze lett.

Amikor Magyarország és az Egyesült Államok között beállt a háborús állapot, az amerikai magyar protestáns gyülekezeteknek nem volt könnyű feladatuk szolgálatuk fenntartása terén, hiszen el voltak vágva az anyaegyháztól. Az 1920-as években, főleg az elszakított országrészekből, igen sok magyar érkezett Amerikába, mert nem akartak idegen uralom alatt élni: ezek gyarapították a korábbi bevándorlók sorait. A Magyarországi Református Egyház bevallotta, hogy nem képes - főleg anyagi vonatkozásban - törődni velük. Ez volt az az időszak, amikor újból új önálló gyülekezetek szerveződtek, amelyekkel az amerikai magyar református gyülekezetek száma a második világ-háború kitöréséig elérte a 100-at. Sajnos ezek már akkor 5-6 különböző csoportra oszoltak, s nem mindig támogatták a közöttük levő, anyagilag gyengébben álló gyülekezeteket. Ami a gyülekezeteket mégis összetartotta, tulajdonképpen egy “emberbaráti” munka volt: a testvéri segítséget nyújtó szervezetként létrejött Amerikai Magyar Református Egyesület, mint nem haszonért működő biztosító társaság, a pennsilvaniai Ligonierben egy szeretetotthont alapított (amihez régebben egy árvaház is csatlakozott), s ezt a mai napig is fenntartja.

A második világháború után két magyar bevándorlási hullám erősítette a magyar gyülekezetek tagságát: az úgynevezett “Dipi” (Displaced persons) csoporthoz tartozóké, akik 1944 és 1949 között hagyták el Magyarországot és hosszabb ideig Ausztriában, Németországban vagy másutt éltek, valamint azoké, akik 1956 őszén hagyták el a szülőhazát. Ebben az időszakban megint létrejött néhány új gyülekezet, amelyeket részben elmenekült lelkészek, részben ösztöndíjjal Amerikába jött és vissza nem tért teológusok és fiatal lelkipásztorok alapítottak.

Visszatekintve az amerikai magyar protestáns lelki-gondozás lassan 110 éves történetére, elmondhatjuk, hogy annak módszere olyan gyülekezetek szervezéséből állott, amelyek szolgálatáról - kevés kivételtől eltekintve - anyagilag a hívek gondoskodtak. Itt meg kell jegyezni, hogy a második világháború után a legtöbb gyülekezetben bevezették a magyarral párhuzamosan tartott angol nyelvű istentiszteleteket, hogy el ne veszítsék a nemzetiségileg vegyes házasságban élőket vagy a harmadik nemzedéket, mint gyülekezet-fenntartó tagokat.

Bár Bécs Közép-Európához tartozik, Ausztriával kezdjük beszámolónkat. Amint a korabeli lapokban többször lehetett olvasni: az 1930-as évek végén az osztrák fővárosban havi rendszerességgel tartott magyar isten-tiszteletet az akkor Óbudán szolgáló református lelkész. Lehet, hogy régebben valaki más végezte ezt a szolgálatot, és annak megindulása talán még az Osztrák-Magyar Monarchia idejébe is visszanyúlik. Valószínűtlennek tartom azonban, hogy már ebben az időben Bécsben egy szervezett magyar református gyülekezet lett volna. Az útiköltséget vagy összeadták a hívek, vagy pedig a beszolgáló óbudai lelkész kapott a Magyar Református Konventtől valamilyen támogatást.

Bizonyos mértékig hasonló volt a helyzet Francia-országban, ahol az első világháború után sok magyar munkanélküli talált bányákban és ipari üzemekben munka-lehetőséget. Erre felfigyelt a Magyarországi Református Egyház és a franciaországi Református Egyházzal való megegyezés alapján egy magyarországi református lelkészt küldött ki az odakerült protestáns magyarok gondozására, sőt, voltak idők, amikor egy másik is társult ehhez a lelkészhez, aki főleg az észak-franciaországi iparvidéken munkálkodott. Úgy tudom, hogy ennek a szolgálatnak a költségeit nagyobbrészt Magyarországról fedezték. Amikor a második világháború kitört, a lelkész, Kulifay Imre nem tért vissza Magyarországra, hanem Párizsban maradt. A háborús viszonyok miatt szolgálata igen megnehezült, s volt idő, amikor taxisofőrként dolgozott, hogy családját fenntarthassa. Később egy Németországba kikerült testvére segítségével egy német tartományi egyház anyagi támogatása tette lehetővé, hogy szinte élete végéig végezhesse munkáját a francia fővárosban. Azóta - eltekintve rövidebb ideig tartó megoldásoktól - ez a lelkészi állás sincs betöltve. Pillanatnyilag vagy Franciaországban tanuló vagy Párizsba látogató magyar ösztöndíjas teológusok, vagy a környező országokban szolgáló lelkészek tartanak havonta egy istentiszteletet Párizsban. A gyülekezet megfizeti útiköltségüket, és egy napig gondoskodik róluk, de szolgálatukért nem tud tiszteletdíjat fizetni.

Amikor 1944-ben és 1945-ben, a háborús front közeledésekor sok magyar katona és polgári személy (ezek közül többen családtagjaikkal együtt) elhagyta Magyarországot, a legtöbben eljutottak Ausztria és Németország nyugati hatalmak által megszállott részeibe, kevesebben más nyugat-európai országokba is. Ezek lelkigondozásának megszervezésére, még Magyarországról való eltávozása előtt, megbízást kapott Nagy Sándor bukaresti református lelkész, aki a háborús események miatt nem tudott visszatérni gyülekezetébe. Ezt a munkát meg is kezdte: bekapcsolta abba a honvédség kitelepített tagjaival a nyugati államokba érkezett tábori lelkészeket, valamint olyan lelkipásztorokat, akik valamilyen ok miatt nem kívántak Magyarországon maradni. Ez már azért sem volt könnyű feladat, mert ilyen munkát csak a megszálló hatalmak, valamint a helyi egyházak és a nemzetközi egyházi szervezetek engedélyezésével és támogatásával lehetett kezdeményezni és folytatni, de az ezek közötti együttműködés nem volt mindig zavartalan. Megnehezítette továbbá ezt a lelkigondozói munkát a más országokba való továbbvándorlási alkalmak lassankénti megnyílása, részben a Magyarországra való visszatérés lehetősége, és mindez lecsökkentette az említett országokba került magyarság létszámát. Persze, az ausztriai és németországi magyarok számát némiképp gyarapították az 1945 és 1949 között a határokon valahogyan átjutó magyarok kisebb-nagyobb csoportjai. Végül - főleg a nagyobb városokban - kialakultak olyan központok, ahol aránylag sok magyar telepedett le (Stuttgart, Köln, Hannover, Karlsruhe, Frankfurt, Nürnberg stb.), s ahova a Német Protestáns Egyház körzeti lelkészi munkára Németországban maradt magyar protestáns lelki-pásztorokat hívott, akiknek ellátmányáról gondoskodott. Kivételes esetekben ilyen körzeti lelkészek német gyülekezeti munkát is végeztek.

Hasonló módon alakult ki az Ausztriában maradt és a Hollandiába került magyar menekültek lelkigondozásának szolgálata is.

Skandinávia országaiban a két világháború között igen kisszámú magyar élt. Tudunk arról, hogy az ottani egyetemeken tanuló magyar lelkészek néha - főleg felkérésre - tartottak magyar istentiszteleteket, végeztek szolgálatokat, de ezek nem voltak rendszeres alkalmak. A helyzet 1947 őszén megváltozott, amikor az akkori magyar kormány mintegy 600 magyar mezőgazdasági munkásnak (akiknek nagyobbik fele családos volt) engedélyezte, hogy 3 évre átvándorolhasson Svédországba és ott munkát vállal-hasson. Már megérkezésükkor az egyik Dél-Svédországban tanuló ösztöndíjas kollégám tartott a több csoportban, hajókon érkező munkavállalók és hozzátartozóik részére istentiszteleteket - persze vigyázva arra, hogy az önkéntes részvétel elvét meg ne sértse. Majd 1947-ben a karácsony előtti vasárnapon, engem (Pósfay György; Szerk. megjegyzése) és egy Dániából áthozott magyar római katolikus lelkészt kért fel az egyik sok magyart alkalmazó munkaadó, hogy a Nyugat-Svédországba került, mintegy 200 magyar számára tartsunk karácsonyi istentiszteleteket és közös gyermekünnepélyt. Ezt azután - kisebb csoportok számára - részünkről újabb istentiszteletek tartása követte, majd 1948 őszétől a Svéd (Evangélikus) Egyház hivatalosan megbízta kollegámat, egy másik, már régebbi idő óta Svédországban élő magyar lelkészt (Vajta Vilmos; Szerk. megjegyzése) és engem az ott élő magyarok hétvégi alkalmakon való lelkigondozásával. Az útiköltségeket és az adminisztrációs kiadásokat a svédek fedezték, és nekünk egy ösztöndíjat adtak, hogy hét közben svéd egyetemek teológiai fakultásain megkezdett, magasabb szintű tanulmányainkat folytathassuk. Ez így ment 1952-ig, amikor a legtöbb magyar mezőgazdasági munkásnak lejárt a szerződése, azonban ezeknek több mint kétharmada nem tért vissza ekkor Magyarországra, hanem menedékjogot kért és kapott a svéd államtól, és főleg az iparban helyezkedett el. Mivel 1952-ben a három, 1948 óta a magyarok között munkálkodó lelkipásztor közül az utolsó is elhagyta Svédországot, majdnem öt éven át a Norvégiában élő Terray László evangélikus lelkész tartott - időközönként, főleg a nagy ünnepeken - a svédországi magyaroknak istentiszteleteket.

El lehet mondani, hogy az 1956-os forradalom következtében Nyugat- és Észak-Európába érkezett magyar menekültek megjelenése sok tekintetben felébresztette Európa lelkiismeretét - az egyházakét is -, és rádöbbentette kormányaikat és népeiket a menekültek iránti felelősségre. Szinte versengtek azért, hogy mit tehetnek a magyar menekültekért, az egyházak pedig a kiérkezettek lelki-gondozásáért.

A legegyszerűbbnek látszott a németországi helyzet, hiszen ott a Német Protestáns Egyház már korábban körzeti lelkészi állásokat szervezett. Ezeket csupán meg kellett erősíteni, szükség szerint újakkal kiegészíteni. Arra törekedtek, hogy lehetőleg minden kiérkezett lelkészt egyházi munkába állítsanak, s a teológusok számára biztosítsák tanulmányaik befejezését.

Mivel korábban már Svédországban is volt néhány éven át rendszeres magyar lelkigondozói munka - ami tulajdonképpen csak a lelkészhiány miatt alakult át alkalmi szolgálattá -, a Svéd (Evangélikus) Egyház Glatz József evangélikus lelkész személyében egy teljes idejű munkát végző lelkészt alkalmazott, akinek fizetését és költségeit felvállalta. Ezt a lelkészt a Norvég és Dán (Evangélikus) Egyház egy-egy - a menekültek lelkigondozásával meg-bízott - szerve megkérte, hogy terjessze ki szolgálatát ezekre az országokra, egyúttal felvállalta az ezzel járó többletköltségeket is.

1956 októberében Bécsbe hívták Szépfalusi Istvánt, aki addig egy osztrák gyülekezetben lelkészként szolgált, s rábízták a magyar menekültekkel foglalkozó egyházi hivatal vezetését. Egyben megbízást kapott arra is, hogy a magyar menekültek között lelkészi munkát végezzen - az akkor Ausztriába került vagy régebben ott tartózkodó magyar lelkészek segítségével. Mint 1957 elején - a tengeren túlról - Ausztriába érkező lelkész, néhány héten át magam is bekapcsolódhattam ebbe a munkába. Később az 1956-ban Ausztriába érkezettek nagy része más országokba vándorolt tovább, s velük együtt a legtöbb lelkész is elhagyta Ausztriát és más országokban kezdte el működését. Ezt az időszakot követve az Osztrák Evangélikus Egyház - a költségek térítésével együtt - felhatalmazást adott Szépfalusi Istvánnak, hogy szinte az ország egész területére kiterjedően végezze a magyar protestánsok lelkigondozását. Bécsben egyébként a magyar reformátusoknak is van lelkésze, így a régebben megkezdett magyar református istentiszteletek sora mindmáig folyamatos maradt.

Svájc különböző városaiban (Basel, Bern, Genf, Lausanne, Neuchatel és Zürich) 1957 előtt is voltak alkalmi istentiszteletek, amelyeket az ottani protestáns teológiai fakultásokon tanuló magyar lelkészjelöltek vagy lelkészek tartottak. Amikor Svájc 1956-ban bejelentette, hogy 10.000 fiatalt készül befogadni az ausztriai menekült-táborokban levő magyarok közül, a Svájci Református Egyház Segélyszervezete két magyar lelkészi állás megszervezését és költségeit vállalta fel. Hamarosan sikerült is két - Svájcban is tanult, ebben az időben még el nem helyezkedett - magyar református lelkészt találniuk, akiket ez a szervezet körzeti lelkészeknek szerződtetett. Az egyiknek a feladata a francia nyelvű nyugat-svájci kantonokba és a Bern kantonba került protestáns magyarok lelkigondozása lett, a másiknak a Basel és Zürich körzetében levő német-svájci városokba került magyarok lelkigondozása jutott. Ezt a szolgálatot több mint 23 éven át, 1980-ig fenntartották a svájciak, majd a segélyszervezet bejelentette, hogy a jövőben nem vállalja azoknak költségeit. Ezen állások betöltése ezután csak úgy volt lehetséges, ha a magyar munkára vállalkozó lelkészek kötelezettséget vállaltak, hogy fél állásban német nyelvű gyülekezeti szolgálatot is végeznek, s ha a hívek hozzájárulnak a fél magyar állás fenntartásának költségeihez.

Még szólni kell Angliáról, ahová 1956-ban a már régebben ott szolgáló magyar református lelkész mellé egy magyar evangélikus lelkész is került, akinek azonban sok éven át egy angol nyelvű evangélikus gyülekezetet is gondoznia kellett, majd később a magyar nyelvű munkája mellett az ottani Evangélikus Tanács vezetését is elvállalta. Szolgálatát a Nagy-Britanniai Evangélikus Tanácson keresztül a Lutheránus Világszövetség támogatta. Pátkai Róbert magyar munkáját ma nyugdíjasként is tovább végzi. A már korábban nyugdíjba vonult, hosszú ideig Angliában szolgált református lelkész munkáját az utóbbi időkben Magyarországról kiküldött lelkipásztorok folytatják.

Hogy a képet teljessé tegyük, megemlíthetjük, hogy Dél-Amerikában is vannak magyar protestáns gyülekezetek. Buenos Airesben és Sao Paulóban mind a magyar evangélikusoknak, mind a magyar reformátusoknak van gyülekezete, bár lelkésszel való ellátásuk az utóbbi időben akadozott. A venezuelai magyar protestánsoknak, akik között jómagam közel 20 éven át lelkipásztorként munkálkodtam, mind ez ideig sikerült vagy Észak-Amerikából, vagy más dél-amerikai államokból, kétszer Észak-Európából, sőt - az utóbbi időben - Magyarországról is lelkipász-torokat kapni. Majdnem mindegyik lelkészi állás eleinte kapott külföldi támogatást, amely azonban lassan meg-szűnt. Így a lelkészeknek nem-magyarnyelvű egyházi munkát (pl. hitoktatást, szórvány-igehirdetéseket, esperes-helyettesi feladatot stb.) kellett vállalniuk, hogy maguk és családjuk megélhetését biztosíthassák.

A magyarok külföldre való áttelepülése nem volt egy állandó folyamat, hanem különböző időkben, különböző intenzitású hullámokban történt. Van azonban egy mindenütt, minden időben és minden kivándorló csoportra érvényes megállapítás: a külföldre került és gondozandó magyarok száma egyre fogy, azaz minden most folyó munkában látható az elöregedés folyamata. Érvényes ez az egyháztagokra éppen úgy, mint a közöttük szolgáló lelkészekre is. Itt szeretném megjegyezni, hogy az utóbbi tíz-tizenöt évben csak Svédországba érkeztek nagyobb számban újabb magyar bevándorlók, akik ezúttal főként Erdélyből, kisebb számban a Délvidékről jöttek.

Sajnos be kell vallanunk, hogy - különösen Európában - csak igen kis mértékben sikerült a második nemzedéket fennálló gyülekezeteinkhez kapcsolni. Ennek sokszor nem a nemzetiségileg vegyes házasságokban sokszor tapasztalt magyar nyelvtudás korlátozottsága volt az oka, hanem vallási érdeklődésük hiánya. Ezért tisztelettel tekinthetünk olyan szervezetekre, amelyek világszerte - vagy csak Európában - tenni próbálnak valamit ezen helyzet megváltoztatása érdekében (cserkészet, magyar iskolák, Európai Magyar Protestáns Ifjúsági Konferencia, stb).

Nem tanultunk eleget az amerikai magyaroktól, akik sokszor szűkös anyagi helyzetük ellenére megtanultak áldozatot hozni a hitük gyakorlásához szükséges keretek megteremtéséért és fenntartásáért, akik templomokat építettek, lelkészi állásokat tartottak fenn és szeretetmunkát végeztek, nagyrészt külső segítség nélkül. Mi, Európában élők, valószínűleg már eddig is többet kaptunk a testvér-egyházaktól az elmúlt négy évtized alatt, mint a 120-ra tehető észak-amerikai magyar protestáns gyülekezetek összesen, egész 110 éves történelmük során.

Vannak egyházak a földön, amelyeknek a keretében a szülőföldtől távol került keresztény honfitársak közti lelkipásztori szolgálatról az anyaegyház gondoskodik. Más országokban vannak az egyházban önkéntesekből szervezett egyesületek, közösségek, munkacsoportok, amelyek hasonló cél érdekében dolgoznak. Kérdésem az, hogy ne kíséreljük-e meg egy ilyen önkéntes tagokból létrehozott szervezet megteremtését? Mert azt látnunk kell, hogy a “hivatalos egyházak” nehéz anyagi terheket hordoznak, és a Magyar Állam sincs abban a helyzetben, hogy ilyen - nem kormányzati, hanem kizárólagosan - egyházi munkát támogasson.

Bizonyos - tengerrel, tehát tengerészekkel is rendelkező - országokban vannak szervezetek, amelyek tengerészeik lelki gondozásáért próbálnak valamit tenni, s ezeket a szervezeteket önkéntes adományokból tartják fenn. Ezen a téren élenjárók a skandináv országok, közöttük is Svéd-ország, ahol hosszú múltra tekint vissza az úgynevezett “tengerész-egyház” (Sjömanskyrkan), vagy ahogyan az utóbbi időben nevezik: a “Svéd Egyház Külföldön” (Svenska Kyrkan i Utlandet - SKUT). Munkájuk “tengerész-lelkészek” kiküldéséből, tengerészotthonok megteremtéséből, kultúrprogramok szervezéséből és sok egyéb szolgálati lehetőséghez adott segítségnyújtásból áll. A skandináv országok polgárai gyakran “hazájukat és családjukat a tengeren szolgáló véreiknek” mondják az így idegenbe szakadtakat, s e “véreik” szolgáinak a közöttük szolgáló lelkészeket. Jómagam ismerem ezt a munkaágat, mert 11 éven át - részidőben - magam is végeztem ilyen szolgálatot.

Magyarországnak nincs tengere, így tehát “tengerész-egyház” szervezésére sincs oka, de a szülőföldön maradt magyarságnak vannak idegenbe szakadt vérei, s talán időszerű lenne a közöttük folyó lelkigondozás, lelkészi szolgálatok fenntartása érdekében valami hasonló szervezetet létrehozni. Talán az ily célból való munka és adakozás valamiképpen hozzájárulna a szülőföldön maradottak lelki gazdagodásához is, de kétségtelenül biztosítaná - legalább részben - a külföldre került magyarok közt folyó lelkipásztori munka folyamatosságát.

(Megjelent az Új Kéve VIII. évf. 1. számában, 2000 áprilisában)