HOGY EGY SE VESSZEN EL...

 

 

 

A Magyarország 2000 konferenciák sorában elsőként – 2000. január 27-28. napjain - megrendezett Egyház és magyarság tanácskozás színhelyeként a szervezők Esztergomot, azt a várost választották, amely immár ezer éve jelképe annak, hogy őseink annak idején az utókor által sokszorosan igazolt döntésükkel vállalták a beilleszkedést az európai népek közösségébe.

A konferencia zárónyilatkozata többek között hangsúlyozza: “ A 2000. jubileumi évben, államiságunk és a magyarság keresztény hitre térésének ezeréves fordulóján elsőként Istennek adunk hálát megmaradásunkért. Hálásak vagyunk az elődöknek, akik egyházat építettek és minden korban megtalálták a meg-felelő módot Istentől kapott ajándékunk: nyelvünk és kultúránk átörökítésére.

Az Isten- és emberellenes politikai rendszerek elmúltával, élni akarunk az új szolgálati lehetőségekkel. Tovább kívánunk szolgálni népünk körében, munkálva a lelki, szellemi, erkölcsi megújulást. A világ minden részén szétszórt magyarokban megvan az igény, hogy kapcsolatban maradjanak a magyar kultúrával és idegenben is szolgál-hassák őseik hazáját. Elhatározott szándékunk e sokszínű szolgálatban egymás kölcsönös segítése.”

A tanácskozás célja elsősorban az volt, hogy a résztvevők megismerjék a történelmi körülmények következményeként a Kárpát-medencében kialakult szórványvidékek és a 20. század vérzivatarai okozta szétszóratásunk folytán létrejött diaszpóra magyar egyházainak életét és tevékenységét, hogy hazatérve tovább folytathassák közösségmegtartó áldásos munkájukat.

 

 

 

Mi lehet a célja a mostani tanácskozásnak? Talán az, amit két évvel ezelőtt, 1998 augusztusában a Magyarok Világszövetségében hasonló tárgykörben tartott többnapos tanácskozás megnyitó beszédében az előadó így fogalmazott meg: ”a közös nemzeti felelősség vállalását hosszabb lejáratú munka szolgálatába állítani. Tulajdonképpen számvetés nemzeti és kulturális örökségünkről és kitekintés jövőnkre egy változó világban.”

 

Hat történelmi felekezet Kárpát-medencében és a világszórványban élő magyar közösségeinek számos nagyra becsült képviselőjét üdvözölte a legtörténelmibb magyar város. A Vitéz János Főiskolán megtartott tanácskozást Szabó Tibor, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke köszöntötte, majd Paskai László bíboros őeminenciája üdvözölte az egybegyűlteket.

Tőkés László Királyhágó-melléki református püspök megnyitó szavaihoz textusként a Krónikák első könyve 12. részének 22. és 32-33. verseit választotta, s arról szólt, hogy amiként Izrael népe felismerte az idő alkalmatos voltát, hallgatván vezetőinek beszédére, és kész vala a viadalra, ugyanúgy nekünk is hasonlóan kell cselekednünk. Amint Dávid idejében új király, új hatalom állt az ország élére, ugyanúgy a mi időnkben is új hatalom vette át az ország, a nemzet sorsának intézését. A Gondviselés úgy irányította sorsunkat - mondta -, hogy mi, az évezred utolsó évtizedében élő magyarok kimenthessük Magyarországot az összeomló házból. Nekünk, ma élőknek a rendszerváltás volt a dolgunk. Szerencsésnek mondhatja magát az a nemzedék, mely ennek elindítója lehetett. Az alkalmatos idő részesei vagyunk, de az idő elfolyhat és elfogyhat, ha nem telítődik időben megfelelő tartalommal, értelemmel.

Mit kell egyházainknak cselekedni? - kérdezte Tőkés László. Köztudott, hogy nem mindenki sereglett fel Dávid mellett sem, sokan tétováztak. Nekünk is fel kellett ismer-nünk, hogy nem Szent István, nem is Kossuth Lajos, hanem Kádár János népével van dolgunk. Összejövetelünk az ökuménia üzenetét is hordozza magában, mely esetünkben egyben nemzeti ökuménia is. Fontos mindenkiben tudatosí-tanunk, hogy a vérbeli együvétartozáson felül a hitbeli összetartozás is egymáshoz köt bennünket! Mert nemcsak nyelvében él a nemzet, hanem hitében is! Hitbeli önazo-nosságunk nemzeti összetartozásunkat is erősíti!

Németh Zsolt külügyminisztériumi politikai állam-titkár hangsúlyozta: Magyarország tartós emelkedő pályán van, de kérdéses, hogy ez a nemzet egészének emelkedését jelenti? Ki kell javítanunk a nemzeti szolidaritás elszaka-dozott hálóját is!. Vajon a mai, erősödő Magyarország bezárkózik-e fizikai és szellemi határai közé, vagy fel-emelkedésébe bevonja környezetét, a határon túli magyar közösségeket is? A magyar kormány alkotmányilag nemcsak felelősséget érez, de felelősséget vállal is a határon túli magyarok iránt. A nemzeti felelősség valós igény. A mindenáron való békülékenység, a szomszédokkal kötött hamis béke jót nem hozhat, mert kölcsönös csalódást, a konfliktusok élénkülését eredményezi csupán. A kisebb-ségi problémák egy-két évi “jegelése” is rossz taktikának bizonyult, hiszen azt eredményezi, hogy néhány év múlva már zsákostúl kényszerülünk partnereink elé önteni a felgyülemlett kérdéseket. Már most azon kell gondolkod-nunk, hogy miként gondoskodjunk az új diaszpóra iden-titás-megőrzéséről. Az egyház minden időkben az anya-nyelvőrzés bástyája volt, és annak is kell maradnia!

Várhegyi Attila, a Nemzeti Kulturális Örökség Mi-nisztériumának politikai államtitkára arról szólt, hogy az egyház nem az állam “kegyelméből” él, annak nemis el-tartottja, sem alárendeltje, csak mellérendeltje. Az egyház és állam kölcsönös előnyöket kell keressen. Jelenleg két sürgető kérdés vár megoldásra:a finanszírozás és a jog-szabályi rendszer kidolgozása.

Semlyén Zsolt, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára szerint az ingatlanrendezés során mintegy 570 egyházi intézmény került vissza jogos tulajdonosához, de az államnak részt kell vállalnia a felújítások költségeiből is. Annak tudatában kell cselekednünk, hogy ami jó az egyháznak, jó az országnak is, és ami jó az országnak, az jó az egyházaknak is.

 

 

Nemzettudat

 

A világszórványban élő magyarok többségében megvan a közös nemzeti tudat, de ez nem jelenti azt, hogy kötelező módon megvolna a közös felelősségvállalás. Mindenütt érvényes az, hogy a külhoni magyarok egynegyedét egyáltalán nem érdekli sem haza, sem vallás, valamivel több mint felét csak passzív érdeklődés jellemzi, s csak egytizedükre érvényes az, hogy törődnek is hitükkel és magyarságukkal oly módon, hogy az egyházi és kulturális intézményeket aktívan támogatják és azok életében részt is vesznek.

 

 

Műkedvelő magyarság?

 

Az sem mindegy, mi célból, minek a szolgálatában van részvétel és aktív támogatás? Mert van olyan hazai vélemény, miszerint mi csupán amolyan ”műkedvelő magyarság” volnánk! A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint a ”műkedvelő” első fokon ”művészetet, tudományt kedvtelésből művelő”, másodfokon  ”felkészületlen vagy tehetségtelen” személyt, illetve erre jellemző színvonalat jelöl. Valamit kedvtelésből végezni pedig nem más, mint ”egyéni kedvet, hajlamot vagy érdeklődést kielégíteni, ezzel foglalatoskodni”. Ha tehát csupán kedvtelésből igényeit kielégítő, vagy többnyire csak felkészületlen és tehetségtelen személyei révén és színvonalán nyilvánul meg egy magyar közösség, akkor valóban nem számíthat kedvezőbb megítélésre.

 

 

Tükörbe nézve

 

Vitathatatlan, hogy az emigráció olyan értékeket teremtett és olyan személyiségeket tud felmutatni, amelyekre és akikre az egész magyarság büszkén tekinthet, de az is igaz, hogy az emigráns magyarság nagy többsége megelégedett sokszor színvonal alatti önmagával, még önmagáért is alig cselekvő magatartásával. A csupán másfél évtizede Észak-Európába sodródott mohamedánok, de szírek, görögök, szerbek és megannyi más náció kisebb-nagyobb közösségei nemcsak egyesületet alapítottak, de - sokszor hazai támogatással - moszkét vagy templomot is szereztek maguknak. Nekünk - egyetlen gyülekezeti otthonunkat leszámítva - 40 év alatt sem sikerült mindez, s ismert okoknál fogva hazai támogatásra sem számíthattunk. De egyáltalán mit mondhatunk örökségünknek?

 

 

Terhes örökségünk

 

Örököltünk egy természetes okoknál fogta rohamosan elöregedő, magát gyakran gyökértelennek érző, megfáradt és közömbössé vált nemzedéket, amelynek leszármazottai magyar közösségeink számára nagyrészt már elvesztek. Terhes örökség az itteni magyarok között gyakran mesterségesen szított feszültség és megosztottság, az anyaországgal szemben fennálló bizalmatlanság, s az a gyakori otthoni vélekedés,  miszerint a nemzetért való felelősségvállalásunk nem több, mint érzelmi kategória, amellyel a diplomáciának nincs mit kezdenie. Egyházi téren örököltük a felekezeti megosztottságot, s azt, hogy kényszerű módon évtizedekig elszakíttattunk a történelmi magyar egyházaktól. Terhes örökségünk az első és második világháborúk veszteseként ránk ragasztott előítéletek egész sora, a kiagyalt kollektív bűnösség bélyegzője, a ránk szórt gyalázat.

 

 

Örökségünk, mely kötelez

 

Örököltünk viszont egy múltat, amely vitathatatlan értékeket teremtett. Még mindig van egy számbelileg jelentős, gyökereihez ragaszkodó, életerős, hitéért és magyarságáért érző és felelősséget is vállaló közösségünk, ezen belül ifjaink, gyermekeink és unokáink, akik még tudnak magyarul és igénylik a velük való törődést. Van egy olyan második-harmadik nemzedékünk, amely ha nyelvében már nem is, de érzelmeiben kötődik magyar származásához. Továbbra is van egy jelentős súlyú értelmiségünk, mely munkája révén a magyar névnek ma is megbecsülést szerez. Sok neves vagy névtelen személyiségünk van, aki trianoni megosztottságunkon felülemelkedve nemzetben gondolkodik, s jelentős mértékben nyújt anyagi vagy szellemi segítséget mind az anyaországnak, mind a leszakított területek magyarságának.

Egyházi téren van egy, a felekezeti megosztottságokon felülemelkedő, szinte egyedülállóan példás ökumenikus szellemiségtől áthatott hívő magyar közösségünk. Ezen belül van egy minden objektív nehézségei ellenére jól működő magyar katolikus gyülekezeti közösség, tucatnál több gyülekezettel, hitéhez és hagyományaikhoz roppant hűséggel ragaszkodó sokezernyi taggal. És van egy, az elmúlt tíz évben csak gyarapodást, megújult életerőt, másokért is felelősséget vállaló és ezt tettekkel is bizonyító magyar protestáns egyházi közösségünk, az északi térségben összesen 18 gyülekezettel, protestáns hitéhez és hagyományaihoz ragaszkodó, ugyanakkor más felekezetek felé is nyitott többezres tagsággal. Van egy olyan gyülekezeti lapunk, az Új Kéve, mely a nyugati szórványban élő egyházi lapok között szellemiségével és színvonalával méltó helyen, a legelsők között áll. Van egy látható és érzékelhető törődés és jószándék az otthoni történelmi magyar egyházak vezetőiben aziránt, hogy a kényszerű szétszakítottság évtizedei után külföldre került magyar egyházi közösségeinket valamiféle módon visszakapcsolják a hazai egyházak népének megtartó közösségébe. De befogadó országaink polgárai között  is vannak olyanok, akik őszinte jó barátaink lettek, s érdekünkben a legkülönfélébb módon intézkednek, közbenjárnak, javunkat szolgálják. Olyan szellemi és lehetőségekbeli örökségünk is van tehát, amelynek birtokában lehet jövőt tervezni és azt meg is lehet valósítani.

 

 

Mert kevesen vagyunk

 

Mindenkori magyarságunk számára megszívlelendőek Kodály Zoltán szavai:

”Egy ország létének nemcsak gazdasági feltételei vannak. A magyarság egy sajátos kultúrát teremtett, amely megvan és folyton fejlődik, de további létének feltétele a közösség, amely használja. Ezt a közösséget megteremteni: első és fő kötelessége mindenkinek, aki a magyar kultúra és vele a magyarság fennmaradását akarja. Mert enélkül a kultúra az űrben lebeg, használatlanul elsorvad. Ha a magyarság nem törekszik minden téren az elérhető legnagyobb műveltségre, elmerül a népek tengerében. Olyan kevesen vagyunk, hogy a műveletlenség luxusát egy magyar sem engedheti meg magának.”

 

 

Kölcsönös felelősségvállalást kérünk

 

Határoktól függetlenül részei vagyunk a nemzetnek. Ebből a tényből egyrészt az következik, hogy az államhatárokon belül élő magyarságnak számolnia kell a nemzet határokon túlra rekedt vagy a nagyvilágba szétszóródott tagjaival, másrészt az, hogy az utóbbiak számára sem lehet közömbös, hmgy miként alakul a határokon belül élő magyarság sorsa. Következésképpen: a felelősségvállalás kölcsönös kell legyen!

 

 

Így látták a huszadik század első felében

 

Hadd idézzünk néhány ”bizalmas” jelzésű dokumentumból, amelyek a kor egyházi és politikai elitjének a külhoni magyarsággal való törődéséről tanúskodnak. Elsőként a ”Valahol túl meseországban...” című, Az amerikás magyarok 1895-1920 alcímű könyvnek az egyházak szerepéről szóló fejezetéből tallózunk:

”Több (katolikus) egyházközségben (az idegen elem) túlsúlyával elnyomja, sőt helyenként valósággal terrorizálja a magyarságot. Ezen tűrhetetlen állapoton segítendő... a magyar elemet önállósítanunk kell... hazulról kiküldendő magyar ajkú papok vezetése alatt külön magyar egyházközségekké kell szerveznünk.”(1903.)

”A hazai ev. ref. egyetemes egyház kilátásba vette, hogy a (külhoni) magyarok nemzeti megmentése érdekében az ott fennálló ev. ref. egyházközségeket a hazai egyházba bekapcsolja.” (1904.)

”A (külhoni) magyarság nemzeti alapon való szervezése csak egyesületek útján vagy hitfelekezetenként lehetséges, mert állami vagy az állam direkt fennhatósága alatt álló szervezetbe egyesítésről idegen állam területén, mint amilyen az Unió is, nem lehet szó.” (1910.)

”(Célunk), hogy a hazai egyházhoz csatlakozott református egyházak mintájára a magyar anyanyelvű evangélikus egyházakat is megszervezzük úgy, hogy nemzeti tekintetben politikailag és gazdaságilag szülőhazánknak megtarthatók legyenek. Mivel a kivándorlás olyan közgazdasági tény, amely elől nem zárkózhatunk el, legalább azon vagyunk, hogy külföldre szakadt véreink mennél nagyobb számban térjenek vissza szülőhazájukba, illetve ezt előkészítendő: megtakarított pénzüket a szülőhazában fektessék be. (Azok esetében), akiknek visszavándorlására már nem számíthatunk, szerfelett nagy fontossággal bír, hogy a magyar névnek külföldön becsületet szerezzenek. Külföldre szakadt véreink gondozása tehát nemcsak hazafias, gazdasági, de etikai kötelesség is.” (1914.)

Kifejezésre jutott, ”hogy itthon létesíttessék egy olyan szervezet, amely (a külhoni) magyarság ügyét tervszerűen figyelné és ügyével céltudatosan foglalkoznék. A m. kir. miniszterelnökségben külön ügyosztály működik, melynek főfeladatát éppen a kivándorolt magyar állampolgárok egyházi és társadalmi életének figyelemmel kísérése és nemzetünk részére való megtartásuk érdekében célirányosnak látszó intézkedések tervezése és foganatosítása képezi. Ezenkívül ugyancsak a fenti célzattal megalakult a püspöki bizottság is, élén az ügyvivő püspökkel... Még egy új szervezetre tehát itthon aligha van szükség... A rendszeres nemzeti szervezést nehézzé teszi a róm. kat. egyház univerzális jellege.” (1914.)

Végül egy idézet abból az ”Együttműködési megállapodás”-ból, amelyet különböző katolikus, református és evangélikus egyházi intézmények és csúcsszervek, a Kivándorlási Tanács és a Magyarok Világszövetsége képviselői írtak alá: ”A külföldi magyarság érdekeinek védelmezése ügyében a Magyarok Világszövetsége együttműködik az óhazai egyházak vezetőivel.” (1940.)

 

 

Új lehetőségek, megmaradt gondok

 

Nincs miért titkolnunk, hogy a magyarságot igenis meg akarjuk tartani, nemcsak a szülőhazának, de a megálmodott és lassan valósággá váló Európai Közösségnek is. Kisebbségbe került közösségeink jogai ma már a nemzetközi szavatolás mellett államközi szerződések alapján is számonkérhetők. Magyarországon és a környező országokban az utóbbi évtized során az egyházak nagyrészt visszanyerték korábbi erkölcsi súlyukat, és nemzeti-társadalmi szerepvállalásukra egyre nagyobb igény mutatkozik. Külföldön ez viszont akadályokba ütközik. Míg önálló magyar  protestáns egyházközségek létrehozására megvan minden lehetőség, addig katolikus vonatkozásban ez továbbra is lehetetlen, hiszen ezen egyház univerzális jellege sok esetben ma is ellentmondásban van sajátosan nemzeti érdekeink érvényesítésével. Ha tétlenségre ítélve kell látnunk, miként veszítik el magyar papok hiányában a csángók anyanyelvüket, nem szeretnénk megérni, hogy ugyanez következzék be a világszórványban élő katolikus magyarokkal is. Ezért kölcsönös érdekünk volna, ha közösségeink sorsát nem az azokat elválasztó hitelvek, hanem az azokat egyesítő gyakorlat szerint magunk irányíthatnánk. Északon például protestáns-katolikus vonatkozásban olyan modus vivendi alakult ki, amely jól működhetne, ha hagynák.

 

 

Útkeresés

 

Hadd idézzük fel azt a gondolatot, mely szorongatott helyzetünkben fogalmazódott meg. 1997-ben Útkeresés címmel, A svédországi magyar egyházi élet jövőjéről alcímmel egy tervezetet készítettünk, amelyet véleményezésre eljuttattunk a Magyarok Világszövetségéhez, ezen keresztül a Világszövetség Erdélyi Társasága (VET) Védnöki Testületéhez. Azért oda, mert akkor ez volt az egyedüli olyan fórum, ahol minden történelmi magyar egyház közméltósága egyformán helyet kapott, s mint ilyen, a kérdéshez érdemben tudott szólni. A Magyarok Világszövetsége Hargita-fürdőn tartott kibővített elnökségi ülése kiemelt napirendi pontként tárgyalta tervezetünket. Ennek bevezetőjében úgy fogalmaztunk, hogy a svédországi magyar lelkigondozói szolgálat(ok) további működtetésének kettős értelme és célja lehet: egyrészt biztosítani az északon élő magyarok számára az önálló és zavartalan egyházi életet, másrészt biztosítani a magyar nemzetbe való reintegrálódást, részt vállalva a nemzet hosszútávú céljainak megvalósításában. Abból a körülményből indultunk ki, hogy a Svédországban 2000. január 1-től hatályba lépő felekezeti törvény új jogi és anyagi kereteket teremt, hogy egyházi közösségeink úgynevezett ”bejegyzett felekezetként” jogi alanyiságot nyernek, hogy nagyjából változatlan formában és mértékben fennmarad az állami támogatás intézményes rendszere, továbbá az egyházi adó bevételezését az adóhivatal végezné stb. Mindezek a feltételek biztosíthatnák a szolgálatok hosszabb távú fenntarthatásának anyagi bázisát.

A tervezetben akkor még úgy fogalmaztunk, hogy nemzeti, tehát nyelvi alapon létre kéne hoznunk egy protestánsokat és katolikusokat egyaránt magába foglaló, teljességgel új struktúrát, például Északi Magyar Ökumenikus Lelkigondozó Szolgálat, vagy egyszerűen Északi Magyar Egyház néven. Ez a csak javaslatszerűen elhangzott - talán kellően át nem gondolt - megfogalmazás felborzolta a kedélyeket, és mind otthon, mind másutt számos értetlenséget, vagy éppen ellenséges indulatot szült. Az 1997 óta többször át- és újragondolt, főként megfogalmazásaiban csiszolt elképzelést az alábbiakban körvonalazzuk.

 

 

Mit várunk el a külhoni magyaroktól?

 

Elsősorban azt, hogy tudatosítsák: a magyar szórványban az egyházi közösségek pótolhatatlan és meghatározó szerepet töltenek be ma is, nemcsak a hitéletben, hanem a nemzeti közösségek önazonosságának megőrzésében, a kultúra megélésében és átörökítésében is.

Célunk az, hogy a külhoni magyarság egésze egységes módon vállaljon felelősséget a nemzetért, melynek része. Ezen belül - a felekezeti különbségeken felülemelkedve - egységesen vállaljon felelősséget egyházi közösségei iránt. Felelősségvállalása mutatkozzon meg aktív részvételben, a kultikus alkalmak és más rendezvények látogatása, a szeretetszolgálat gyakorlása, az egész egyházi élet erkölcsi és anyagi támogatása révén. Viselje a közterhek rá eső részét. A közteherviselés legyen méltányos, mindenki lehetőségeihez mérten arányos. Anyagi támogatása biztosítson egyenlő esélyeket mind a katolikus, mind a protestáns egyházi közösségeknek. A külhoni magyarság úgy tekintsen egyházi közösségeire, mint a külhonban élő nemzetrész megtartásának biztosítékára. Ezért ne engedjen teret a hit- és egyházellenes, ezzel együtt nemzetellenes erőknek és megnyilvánulásaiknak. Ne engedjen a különféle előnyökkel kecsegtető, a történelmi magyar egyházaktól idegen (szabad)egyházak és szekták csábításának. A magyar szervezetek segítsenek a külhonban élő magyarság még el nem ért nagy százalékának felkeresésében, az egyesületi és egyházi életbe való bekapcsolásában.

 

 

Mit várhatunk el egyházi közösségeinktől?

 

A külhoni magyar egyházi közösségek hívei, tisztségviselői és szolgálattevői tekintsék magukat egészében a magyar nemzet szerves és elválaszthatatlan részének, s minden magyar sorsa iránt tartozzanak felelősséggel. Ebben az értelemben protestánsok és katolikusok alkossanak egyetlen testvéri közösséget, tekintsék magukat Krisztus egy és oszthatatlan anyaszentegyháza részének, ugyanakkor tartsák meg hitvallásbeli, hagyománybeli és liturgikai tekintetben felekezeti sajátosságaikat. Elvárjuk, hogy a szolgálattevők legyenek az Isten megváltó szeretetéről és kegyelméről szóló evangéliumnak hiteles hirdetői, a szentségek helyes kiszolgáltatói, a rájuk bízott nyájnak hűséges pásztorai. Ezzel együtt vállalják fel a magyar egyházak örökségének részét képező nemzeti kultúra s az azt hordozó anyanyelv megőrzését és továbbadását. Fordítsanak különös gondot a gyermekek és ifjak vallásos, közösségi és nemzeti szellemben való nevelésére. Vonják be az ifjakat az egyházi életbe, megfelelő tisztségeket és feladatokat bízva rájuk. Támogassák a nem-egyházi szerveződésű ifjúsági szervezeteket, az anyanyelvi oktatás minden formáját,  erősítsék a szülőföldhöz való kapcsolódást minden eszközzel, biztosítsanak találkozási lehetőséget más külföldi magyar ifjakkal, ösztönözzék és támogassák gyermekeink és ifjaink részvételét otthoni táborokban és rendezvényeken, rendszeresen hívjanak meg otthoni előadókat stb. Fordítsanak gondot a felnőtt és idős korosztályra is, szervezzék meg a családok, de kiemelten az egyedülállók és betegek látogatását. Biztosítsák továbbra is a különféle gyülekezeti lapok és folyóiratok kiadását, s gondoskodjanak azok megfelelő tartalmáról és színvonaláról. Támogassanak minden kulturális megnyilvánulást, helyi lap- és könyvkiadást, más kezdeményezést. Vegyenek részt a helyi magyar egyesületek munkájában, s minden alkalmat ragadjanak meg arra, hogy a velük sorsközösségben élőket támogassák önazonosságuk, anyanyelvük és kultúrájuk megőrzésében.

Szervezeti szempontból a külhoni magyar egyházi közösségek törekedjenek önállóságra, olyan értelemben, hogy ne kényszerüljenek sajátosságaikat és nyelvüket feladva beolvadni a befogadó országok többségi vagy más egyházaiba. Ne hagyják, hogy az egyetemesség jelszava alatt bárki is megfossza őket Istentől kapott ajándékuktól: a nemzeti kultúrától, s az azt hordozó anyanyelvtől. Mindenütt, ahol nagyobb számban élnek magyarok, hozzanak létre a meglévők mellé új gyülekezeteket és honosítsanak meg új szolgálati helyeket. Mielőbb rendezzék egyházjogi viszonyukat a történelmi magyar egyházakkal, s ápolják a gyülekezetközi kapcsolatokat. Rendszeresen fogadjanak teológusokat legációs szolgálatra, lelkészeket vendégszolgálatra.

Az egyházi közösségek lelkészei és vezetői ismerjék fel a felekezetek közötti együttműködés szükségességét és kikerülhetetlenségét, s kölcsönösen törekedjenek arra, hogy a különböző hitvallású keresztények újra megtalálják krisztusi hitük egységét, hogy közös hitükről a szeretet egyetértésében tegyenek tanúságot.

 

 

Mit várunk a hazai egyházaktól?

 

Külhoni egyházi közösségeink számára kérjük a Kárpát-medence országaiban élő történelmi magyar egyházak vezetőinek közös védnökségét és a külföldön élő magyar hívek sorsa iránti közös felelősség vállalását. Felkérjük őket, hogy jogilag ismerjék el, és minden egyháztesttel ismertessék el sajátosan ökumenikus jellegű egyházi közösségeinket, e közösségek mindenkori lelkészei által végzett egyházi szolgálatok, úgymint keresztelések, konfirmációk és esketések érvényességét. Ezzel összefüggésben kérjük: létesítsenek egy, a Kárpát-medencén kívülre került magyar híveket és az őket érintő egyházi eseményeket regisztráló közös anyakönyvet, vagy intézkedjenek úgy, hogy tagjainkat és az őket érintő egyházi szolgálatokat - a hívek felekezeti hovatartozása szerint - a történelmi magyar egyházak egy-egy reprezentatív területi egységénél anyakönyvezzék. Kérjük, tegyék gyakorlattá azt, hogy a hatáskörükbe tartozó lelkészi hivatalok és plébániák területéről esetleg külföldre távozókat irányítsák az új lakhelyükhöz legközelebb eső magyar egyházi közösséghez, ezen közösségek vezetőit pedig értesítsék a szolgálati területükre újonnan érkezettekről, hogy azokat felkereshessék és bekapcsolhassák az illető külhoni magyar gyülekezet közösségébe. Kérjük az otthoni egyházvezetőket, hogy szükség esetén - a külhoni egyházi közösségek kérésére - küldjenek lelkészi munkaerőt a szolgálat zavartalan biztosítására. Ha erre igény mutatkozna, a Kárpát-medencében élő magyar egyházi közösségek tagjaira, tehát a szülőföldön élőkre érvényes feltételek mellett biztosítsák ifjaink számára a teológiai oktatást, felnőtteink számára gyülekezeti otthonok és üdülők használatát, hazatérni vágyó öregeinknek erre a célra létesült otthonokban való elhelyezését. Az otthoni egyházak vezetőit kérjük, hogy viszonyuljanak megértéssel sajátos helyzetünkhöz, s legalább a történelmi magyar protestáns egyházak közötti különbözőségeken felülemelkedve fogadják el, hogy a külhoni szolgálattevők a nagygeresdi és leuenbergi egyezményekből kiindulva a teljes szószéki és úrvacsorai közösséget ne csak a reformátusokra és evangélikusokra nézve tartsák érvényesnek, hanem azt kiterjeszthessék az unitáriusokra is. A magyar katolikus egyházvezetőktől kérjük, hogy ott, ahol katolikus-protestáns vonatkozásban már kialakult egyfajta  ökumenikus gyakorlat, legalább hallgatólagosan támogassák azt, és ne tiltsák lelkészeiket vagy híveiket az ezeken való részvételtől. Végezetül arra kérünk minden otthoni egyházvezetőt, hogy meglátásaikkal és tanácsaikkal segítsék a külhoni magyar egyházi közösségek vezetőit olyan istentiszteleti és liturgikai formát, olyan belső jogszabályt kialakítaniuk, amely megfelelne sajátosságaiknak, ugyanakkor nem kerülne összeütközésbe az otthoni egyházak jogrendjével.

 

A jövőre vonatkozóan kérjük kimondani és a megfelelő alapokmányokban kötelező érvénnyel rögzíteni:

 

a) A Külhoni Magyar Egyházi Közösségekben lelkészi szolgálatot csak az végezhet, aki valamely történelmi magyar egyház teológiai intézetében lelkészi képesítést nyert.

 

b) A nem magyar egyházak teológiáinak végzettjei a Külhoni Magyar Egyházi Közösségekben lelkészi szolgálatot csak akkor végezhetnek, ha idegen nyelvű teológiai képzettségüket valamely történelmi magyar egyház teológiai intézetében elfogadtatták, és magyar nyelvű lelkészképesítő vizsgát tettek.

 

c) A Külhoni Magyar Egyházi Közösségekben végzendő szolgálatra lelkészi kinevezést csak az a történelmi magyar egyház adhasson, amellyel az illető Külhoni Magyar Egyházi Közösség ilyen értelmű egyházjogi viszonyt létesít. Az ily módon kinevezésre feljogosított történelmi magyar egyház kinevezést annak a lelkésznek adhasson, akit lelkészi állományába felvett, s akit a Külhoni Magyar Egyházi Közösség meghívott, vagy aki a Közösség által meghirdetett pályázatot elnyerte.

 

 

Mit kérünk a magyar kormánytól?

 

Alapvetően azt kérjük, hogy a külföldön élő magyarokat - állampolgárságuktól függetlenül - tekintsék az egy és oszthatatlan magyar nemzet részének, s részesítsék  őket elsősorban erkölcsi támogatásban. Ne engedjék, hogy a nemzeti együvétartozás eszméje és gyakorlata bármiféle külpolitikai vagy diplomáciai érdek miatt csorbát szenvedjen. Külhoni egyházi közösségeink tevékenységét aszerint, s olyan mértékben ítéljék támogatandónak, hogy azok miként szolgálják az itt élő nemzetrésznek a nemzet számára való megtartását. Elevenítsék fel a század első felében már megfogalmazódott, a külhoni magyarság megtartását célzó elképzeléseket, cselekvési stratégiát és támogatási rendszert, s a mai körülményekhez igazítva biztosítsák azoknak folytonosságát.

 

1. Együttműködésben a történelmi magyar egyházakkal és a Magyarok Világszövetségével, másfelől a külföldi magyarság szervezeteivel és egyházi közösségeivel, dolgozzanak ki egy olyan megállapodást, amelynek célja a külhoni magyarság nemzetközi érdekvédelme és érdekképviselete volna, s az, hogy a nemzet határokon kívülre rekedt és a nagyvilágba szétszóródott tagjait egy hosszabb távú, nemzeti érdekeket célzó együttmunkálkodásra késztesse és ennek szolgálatába állítsa.

 

2. Kérjék fel a Kárpát-medencén kívül tevékenykedő magyar egyházi közösségek aktív és hiteles vezetőit, velük együtt a magyar történelmi egyházak főpásztorait, hogy közösen alakítsák meg a Külhoni Magyar Egyházi Közösségek Tanácsát.

 

3. Terjesszék az országgyűlés elé egy - a Külhoni Magyar Egyházi Közösségek működtetésére szánt - költségvetési keret elfogadását, s annak kezelését bízzák egy megfelelő testületre.

 

4. Indítványozzák, hogy a magyar történelmi egyházak nyilvánítsák ki a külhoni magyar egyházi közösségek iránti felelősség vállalását, s ezt erősítsék meg zsinati vagy annak megfelelő határozatukkal.

 

5. Utasítsák a Magyar Köztársaság külképviseleteit, hogy - amennyiben erre szükség mutatkozna - a külhoni magyar egyházi közösségek érdekében legyenek hivatalos közbenjárók az illető országok egyházi és állami szerveinél.

 

 

A 2000. év megünneplése

 

Ha honfoglalásunk tényére annakidején Európa vegyes érzésekkel s főként félelemmel reagált, annak 1100-ik évfordulójára - 1996-ban inkább már csak közönnyel tekintett. 2000 karácsonyán az egész keresztény világ a Megváltó születésének kétezredik évfordulóját ünnepli, s ehhez az ünnepléshez mi magyarok még egy évfordulóval járulunk: Hadd legyen Szent István első keresztény magyar királyunk megkoronázásának s egyben államalapításunknak ezredik évfordulója, egy európai keresztény állam születésének közös európai ünnepe! Ennek megvalósításához kérjük a magyar diplomácia teljes erkölcsi támogatását.

 

 

Az északi és balti térségben élő magyar protestáns egyházi közösségek helyzete 2000 januárjában

 

 

A skandináv-balti térség túlnyomó részére (Svédországra, Norvégiára, Finnországra, Észtországra) kiterjedő, ma 18 gyülekezet keretében végzett magyar protestáns lelkigondozói szolgálatot a Svédországi Magyar Protestáns Egyházi Közösség látja el, egyetlen aktív lelkésszel, akinek állását eddig a Svéd Egyház stockholmi püspöksége biztosította. 1997-től ez az egyetlen lelkészi állás került veszélybe, majd 1999 júniusában megszűnt.

Egyházi közösségünket nem érte váratlanul ez a helyzet, így 1999 júliusától a lelkész alkalmazását már a magyar közösség adja. A gondot nem az állás, hanem az annak fenntartásához szükséges anyagi háttér biztosítása jelentette. Ennek érdekében a magyar egyházi közösség megtette a szükséges lépéseket, ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy rövid idő alatt képtelen a teljesen önerőből való fenntartásra átállni.

 

Segítségünkre sietett a svéd egyház érseki hivatala, amely az irántunk közömbös stockholmi püspökséggel ellentétben ügyünket jóindulatúan felkarolta. Az érseki hivatal felméréséből kiderült, hogy a különböző svéd gyülekezetekhez tartozó magyarok a svéd egyháznak olyan összegű egyházadót fizetnek be, amely messze meghaladja az egy magyar lelkészi állás anyagi szükségleteit. Ezért a stockholmi püspökségben volt állás megszünte után, 1999 második felében központi alapból, a lelkészi fizetésnek megfelelő segélyben részesítették közösségünket.

 

1999. novemberében összehívtuk a Svédországi Magyar Protestáns Egyházi Közösség alapító és egyben alkotmányozó küldöttgyűlését, amely elfogadta a Közösség új helyzetnek megfelelő Alapszabályzatát, ennek mellékleteként az egyházközségi ill. a lelkészi működési szabályzatokat. Egységes nyilvántartási adatlap és több alternatívát lehetővé tevő egyházfenntartási járulékrendszer került kidolgozásra. A közösség fenntartó és támogató tagjainak összeírása, a vállalt fenntartói járulék és támogatási összegek befizetése jelenleg jó ütemben halad, s az eddig beérkezett adatok alapján úgy látjuk, megvan a remény arra, hogy sok évtizedes múltra visszatekintő egyházi közösségünk a jövőben zavartalanul folytathassa tevékenységét. Meglepetésként a svéd érseki hivatal a 2000. évi költségvetésében jelentős összeget különített el a magyar szolgálat számára, s ezt segély formájában havonta folyósítja.

 

Segítségünkre sietett a Magyarországi Evangélikus Egyház is, mely a tisztázatlan egyházjogi helyzetbe került közösségünk számára lehetővé tette közösségünk egyházjogi kapcsolódását ehhez az egyházhoz, egyben lelkészi állományába fogadta az itt szolgálatot teljesítő lelkészt, megbízást adva neki az északi magyar lelkigondozás folytatására. 2000 január 21-24. között Dr. Harmati Béla püspök svédországi látogatása, a svéd egyház érsekével és püspökeivel, a Lutherhjälpen egyházi segélyszervezet vezetőivel, valamint egyházi közösségünk képviselőivel való tanácskozásai új lehetőséget teremtenek.

 

Végezetül új lehetőséget látunk a mostani konferenciában is, lehetőséget arra, hogy a Kárpát-medence történelmi magyar egyházaihoz visszacsatolódva, velük és a világszórványban működő egyházi közösségek vezetőivel együtt, az otthon és külhonban élő magyarok iránt egyaránt felelősséget vállalva, - hogy egy se vesszen el - tovább munkálkodjunk Isten dicsőségére, nemzetünk javára.

 

 

 

Stockholm, 2000. január 20.

 

 

Molnár-Veress Pál

lelkész