VÁLASZRA VÁRVA

 

 

Október hava az évfordulók, emlékezések hava, idén kerek évfordulót is magában hordozó. Egyházi szempontból az évfordulók közül a 482 évvel ezelőtti, a reformáció kezdeteként számon tartott 1517. október 31-e a legjelentősebb (ekkor szegezte ki Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára a korabeli egyház egyes tévedéseit bíráló 95 tételét). Tette önmagában még nem, de hatásában mindenképpen egy új korszak nyitányát jelentette az egyház életében.

A reformáció tanítását, s ezen belül az evangélikus egyház Hitvallási Irataiba foglalt, a római egyházra nézve elítélő tételeit, a katolikus egyház Trentóban tartott zsinata (1545–1563) egyházi átokkal sújtotta.

Idén októberben évszázados jelentőségű egyháztörténeti esemény előtt állunk. A kölcsönös elítélő nyilatkozatokat 1999. október 31-én délelőtt, a két egyház Augsburg (Ágosta) városában, Németországban tartandó közös ünnepi istentiszteletén visszavonják, s egyben Közös Nyilatkozatot írnak alá. Eszerint: az evangélikus egyházak tanítása nem esik a Trentói Zsinat elítélő határozata alá, illetve az evangélikus hitvallások elítélő nyilatkozatai nem illetik a Római Katolikus Egyház tanítását. “Együtt valljuk meg: Egyedül kegyelemből, Krisztus üdvözítő munkájába vetett hit által, és nem a mi részünkről meglévő bármely érdem szerint fogad el minket Isten és kapjuk a Szentlelket, aki megújítja szívünket és egyúttal fölkészít és felhív a jó cselekedetekre...” A megegyezés létrejöttében jelentős szerepe volt D. Dr. Harmati Bélának, a Magyarországi Evangélikus Egyház püspök-elnökének.

Október hava nemzeti szempontból is évfordulókkal jeleskedő. 1956. október 23-a újkori magyar történelmünk sorsformáló napja, a majd csak 33 évvel később beteljesedett rendszerváltás elindítója, az önállóságért, a szabadságért, a mindenfajta idegen uralomtól való megszabadulásért vívott évszázados küzdelem kiemelkedő napja. Október 23-ika ifjúsága a 48-as márciusi ifjak tisztaságát és lendületét örökölte, s ugyanolyan elszántsággal és vakmerően szállt szembe a túlerővel, mint 150 évvel ezelőtti honvédségünk. 1956 ugyanúgy mártírokat avatott, mint a császári–cári csapatok túlerejével szemben alulmaradó, Világosnál parancsra fegyvert letevő szabadságharcosaink.

Idei októberünk 1849. október 6-ika gyásznapjának kerek, 150 éves évfordulóját idézi. Nem ünnepnap, de a kegyelet napja, a vértanúkra emlékezés ideje. Mártíromságuk fényében önkéntelenül számba kell vennünk, mennyire vagyunk méltók arra, amiért ők életüket áldozták. Méltók vagyunk-e a szabadságra, alkalmasak-e az önállóságra, felkészültek vagyunk-e jövőnkre? Szétszaggattatásunk láttán, össz-nemzeti vonatkozásban e kérdések már eleve borúlátón fogalmazódnak meg, de a válaszadást ezekre a kérdésekre egyetlen külhoni magyar egyházi közösség sem kerülheti el. Válaszra várva, hittel reméljük, hogy északra szóródott kicsiny nyájunk méltónak ítéltetik elfogadni Istennek megtartó kegyelmét, egyúttal büszkén vallhatja magát méltónak az elődök áldozatára.

Két éve tudjuk, hogy 2000 január 1-től elodázhatatlanná válik önállósodásunk. Két évvel ezelőtt úgy fogtunk hozzá az átalakulással járó kérdések feltérképezéséhez, a megoldások kidolgozásához, mint akiknek minderre ha nem is bőven, de van idejük. Első lépésként tanulmányoztuk az egyház és állam szétválásával kapcsolatos törvénytervezetet, melyhez csatoltan hét kötetben, közel kétezer oldalnyi anyag szolgált háttér-információként. Mindezek ismeretében számunkra egyértelművé vált, hogy hamarosan önálló és önfenntartó “bejegyzett felekezetté” kell alakulnunk. Előkészítettük új alapszabályunkat is, mely figyelembe véve sajátos helyzetünket, mind vallási, mind nemzeti közösségként meghatározza helyünket, egyben feladatainkat is. A tervezet még nem került elfogadásra, mert hozzá gyülekezeti képviselőink részéről több olyan észrevétel érkezett, melyeknek figyelembe vételével azt több ponton újrafogalmazni kényszerülünk.

A legnehezebb kérdésnek az egyéni áldozathozatalt igénylő önfenntartás megvalósítása mutatkozik. Helyzetünk azért különösen nehéz, mert az önfenntartás feltételeit szabályozó törvényi rendezés még nem történt meg (a parlament még nem szavazta meg a bejegyeztetésünkhöz szükséges törvényt), de a svéd egyházban eddig fenntartott magyarnyelvű lelkészi állást idő előtt, ez év június 30-án megszüntették. Pillanatnyilag – 1999 decemberének végéig – ezt úgy oldottuk meg, hogy közösségünk – jelenlegi–régi formájában – az adóhivataltól úgynevezett munkaadói jogot kért, s a svéd egyháztól nem fizetés, hanem különtámogatás címén decemberig még folyósított összegből rendezi a lelkész fizetését, a társadalombiztosítási és munkaadói járulékot. Így tehát az előállt helyzet nem jelentett zavart költségvetésünknek.

A sürgősségi intézkedések mellett, immár két éve azon dolgozunk, hogy egy mindenki számára elfogadható egyházfenntartási járulék-, illetve adórendszert vezessünk be. A realitásokat ismerve azt is tudjuk, hogy mi az az anyagi szükséglet, mely fennmaradásunkat biztosítani tudná. Eszerint: mindenkitől ugyanakkora hozzájárulást kéne kérjünk, amekkora összeggel az illető eddig a svéd egyháznak adózott, vagy amilyen arányban a hazai egyházakat is támogatják azoknak hívei. Ez pedig átlagosan a jövedelem 1%-a lenne, például: egy havi 5.000 koronás jövedelmű személy esetében havi 50 korona, egy havi 10.000 koronás jövedelmű személy esetében pedig havi 100 korona, és így tovább. Az egyházi járulék- illetve adórendszerrel kapcsolatban mind a tavalyi, mind az idei országos presbiteri konferenciánkon számos ötlet és ajánlás merült fel és került megvitatásra, végül is (januárban) a többség a 0,5%-os arányt szavazta meg, s azt sem kötelező érvénnyel, hanem önkéntességi alapon. Időközben kiderült az is, hogy az adóhivatal valószínűleg nem vállalja a járulékok bevételezését és közösségünkhöz való “leosztását”, így szinte azt mondhatnánk: az egészet kezdhetjük elölről. Ugyanakkor még nem került megvitatásra az a “méltányos közteherviselésről” szóló javaslat, mely májusban lelkészi előterjesztésben került az egyháztanács elé.

Annak felmérésére, hogy hány lehetséges fenntartó és támogató taggal számolhatunk majd a jövőben, sokféle kérdőív és adatlap tervezete készült el, de egyik sem került elfogadásra, mert mindig akadt valami utolsó percben érkezett új információ vagy új ötlet, mely a tervezet újabb módosítását igényelte. Az, aki nem tudja, hogy ez egyszerűnek tűnő kérdés megoldásában mely sok összetevővel kellett számolnunk, talán azt hiheti, hogy felelőtlenül és tétlenül szemléltük lassú pusztulásunkat. Pedig tiszta lelkiismerettel mondhatjuk: lehetőségeink szerint eddig mindent megtettünk ügyünk jó előmenetele érdekében. Mégis, egyelőre kénytelenek vagyunk elfogadni azt, hogy mindaddig, amíg a törvényi rendezés nem végleges, nem fogunk tudni egy egységes rendszert bevezetni. Addig is meg kell elégednünk azzal, hogy gyülekezeteink presbitériumai helyileg más-más módon és más-más módszerrel próbálkozzanak ezt megvalósítani.

Állandóan gondot kell fordítanunk arra, hogy bármely nyilvánosságra kerülő tájékoztatásunkat vagy felhívásunkat úgy fogalmazzuk meg, hogy az “ne sértse senkinek az érzékenységét” (némelyek azt ellenezték, hogy híveinket a svéd egyházból való kilépésre szólítsuk fel, holott jól tudjuk, hogy akik például 1999 november 1-ig ezt nem tették meg, azoktól 2000-ben is, jövedelmi adójukkal együtt, automatikusan levonják a svéd egyházi adót, melyből gyülekezeteink semmit sem kapnak! Többen is vannak olyanok, akik mert sok évtizede elszakadtak szülőföldjüktől, vagy mert már eleve bizonytalan nemzeti tudattal érkeztek, vagy akikből eleve hiányzott az egyházhoz való ragaszkodás otthonról hozott érzete, ezért kevésbé látják a vallási és nemzeti identitás összefüggéseit, sőt némelyüket zavarja is ez a természetes összefonódás). Azzal hogy ezt a tényt megállapítjuk, nem az a célunk, hogy őket elriasszuk magunktól, hanem sokkal inkább az, hogy nekik szeretettel felajánljuk segítségünket, hogy újból megtalálhassák helyüket hívő keresztény, magyar közösségünkben. Egyben arra biztatunk mindenkit, hogy vállalják, velünk együtt, a közösségért érzett felelősséget!

Válaszra várva, gyakran tesszük fel egész közösségünkre vonatkoztatva a kérdést: méltók vagyunk-e a szabadságra, alkalmasak vagyunk-e az önállóságra, felkészültek vagyunk-e jövőnkre? Mások helyett nem válaszolhatunk. A választ mindenkinek külön-külön, lelkiismeretére hallgatva kell megadnia.

Molnár-Veress Pál

 

Szeretettel kérünk mindenkit, aki – felekezeti hovatartozásától függetlenül – támogatja fennmaradásunkért folytatott küzdelmünket, összeírásra azonnal jelentkezzen a helyi presbitériumnál, az országos felügyelőnél vagy a lelkésznél:

Országos felügyelő: Veress Zoltán
Ekensbergsvägen 110, 117 69 Stockholm
Tel./Fax: 08-744 09 91 E-mail: mazol.veress@delta.telenordia.se

Lelkész: Molnár-Veress Pál
Granövägen 126, 151 64 Södertälje
Tel./Fax: 08-550 160 66 E-mail: keve@mbox301.swipnet.se

 

(Megjelent az Új Kéve VII. évf. 3. számában, 1999 októberében)