Lelkészi jelentés az 1994-es évről

 

 

 

Tisztelt Presbiteri Konferencia,
Tisztelt Küldöttek, Kedves Testvéreim!

 

 

Svéd nyelven elkészítettem azt a jelentést, mely szolgálatunk elmúlt évét foglalja össze adatok formájában. Ezt továbbítjuk majd a felettes egyházi és állami intézményekhez, s ezt bárkinek lehetőségében áll kézbe venni, tanulmányozni. Lelkészi beszámolómban ezért nem térek ki az adatokra, sokkal inkább egy általános áttekintést kívánok nyújtani egyházi közösségünk életéről, helyzetéről.

Illőnek találom, hogy munkánkat Isten igéjének fényében mérlegeljem, ezért engedtessék meg, hogy vezérfonalul egy ézsaiási gondolatot állítsak magunk elé:

Ézsaiás könyvének 55. részében, a 10-11-ik versekben ez olvasható:

„Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.”

Egyszer majd fölöttem is eljár az idő, s nem biztos, hogy lesz alkalmam összegezni azt, amit életem néhány évtizede alatt megéltem. Nem bölcsességet akarok most nektek mondani, annál inkább arról vallani, hogy amit Ézsaiás egykor lejegyzett, s most nektek felolvastam, azt, a közöttetek töltött szolgálatban, a mögöttünk álló esztendőben is tapasztaltam.

Beszámolómban inkább törekvéseinkről szólok majd, s ha valami eredményről is szó esik, azt úgy ítélem meg, mint Isten közöttünk élő és ható igéjének gyümölcsét. Mert igém — mondja Isten — „nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.”

Nekem és nekünk most arra kell feleletet adnunk, miként szolgáltuk a hozzánk is eljutott és megszólaló igét északra sodródott sorstársaink között. Arra kell választ adnunk, miként sáfárkodtunk azokkal az értékekkel, melyek ránk bízattak; hitünk és nyelvünk közösségével.

 

Nagyságát tekintve a Svédországi Magyar Protestáns Gyülekezetek Közössége olyan maradt, amilyen néhány évvel ezelőtt volt, sőt, kis mértékben gyarapodott is. Örvendetes, hogy a keresztelések száma meghaladta a temetésekét.

Máris megállok ennél a megállapításnál, hogy pontosítsak: félek, hogy csak látszólag gyarapodtunk. Összességében közösségünk rohamosan öregszik, s néhány év múltán tömegesen temetjük majd az előttünk járó korosztály még közöttünk élő tagjait. A kérdés inkább ez: számíthatunk-e holnap a ma kereszteltekre?

De szomorúan azt is meg kell kérdeznem: ők számíthatnak-e ránk, akik most még életerőben vagyunk. Mert lelkiségét tekintve közösségünket — más itt élőkhöz hasonlóan — rövid idő alatt több megrázkódtatás érte. Itt nem dúlt háború, nem volt látványos elszegényedés, nem uralkodott még el a korrupció, sem az anarchia, — de elbizonytalanodott a lélek. Ennek jelét több ponton érzékelem.

Szemünk láttára foszlik szét a jóléti állam álma. Tapasztalnunk kell, hogy a hidegfejű, józan északiak ugyanúgy küszködnek a századvég gondjaival, mint a földrész minden nemzete. Egyéni megrázkódtatások sorát okozza a munkanélküliség, s az ebből fakadó létbizonytalanság érzete.

Szertefoszlani látszik a humánumba vetett hitünk. Az egész nyugati világ szégyene, hogy megtörténhet az, ami a délszláv országokban, Csecsenföldön, vagy épp Afrikában szemünk láttára játszódik le. Jellegzetesen a mi gondunk, hogy elhagyott, de titkon szívünkre vont szülőföldünk fölött is borul az ég. S arról senki nem biztosít, hogy ránk majd jobban odafigyelnek.

Megingott az egyházak hitelébe vetett bizodalom: egyre több jel mutat arra, hogy a történelmi egyházak megmerevedtek, s míg tanaikra olykor a szabadelvűség, magatartásukra egyre inkább a fundamentalizmus a jellemző. És közben embermilliók esnek zavaros tanok áldozatául.

 

A történelmi egyházak letéteményese a mi protestáns közösségünk is. Negyven éves ittléte inkább hasonlítható a pusztai vándorláshoz, mint a megálmodott Kánaánban remélt honalapításhoz. A befogadó ország többségi, protestáns egyházához nem tudtunk az európai protestantizmusban vállalt történelmi szerepünk súlyával közeledni. Ma annak is örülünk, ha egyáltalán észrevesznek, s ha valamelyes hitbeli rokonságot emlegetnek olykor. Valójában abba a nagy teknőbe kerültünk, amelyben a többségi egyházon kívüli összes többi, keresztény vagy nem-keresztény, ősrégi vagy vadonatúj felekezet egyaránt helyet kapott.

A besorolás és a helyzet adott. A baj ott kezdődik, amikor még mindig azt hisszük, hogy megmaradásunk biztosítása mások feladata.

Hogy miért gondoltam találónak az ézsaiási igét éppen az évi beszámoló mottójául? Mert ezt én így értelmezem: ...ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza anélkül, hogy megöntözné a földet és azt termővé meg gyümölcsözővé tenné, úgy mi sem térhetünk vissza őseink porához anélkül, hogy a magunk feladatát elvégeztük volna e földön. Épp azon a földön, abban a közösségben, és akkor, ahová és amikor Isten vezérelt bennünket.

 

Folytassuk megmérettetésünket ennek a követelménynek fényében.
Nem lehet feladatunk azon töprengeni, hogy eleink mikor és milyen lehetőségekkel éltek, s melyekkel nem. Annál inkább feladatunk a most felkínált lehetőségekkel okosan élni.

 

Lássuk, milyen lehetőségeink vannak?

— Egy nyugodt és békés országban van egy megfelelő nagyságú, sok ezer fős emigrációs közösségünk. Van egy még jó erőben levő korosztályunk, s vannak még el nem tévelyedett gyermekeink és fiataljaink.

— Van egy negyven éves múltra tekintő egyházi szervezetünk, s hátterében nagyszámú világi egyesület, klub és szervezet.

— Működésünkhöz állami támogatást kapunk, mely egy belátható ideig még biztosítottnak látszik.

— Egyelőre van egy, a Svéd Egyház által biztosított lelkészi állásunk.

— 35 éve saját tulajdonban levő, közepesen jól felszerelt gyülekezeti otthonunk van.

— Egyházi tulajdonban van egy gyülekezeti autónk, mely rugalmas mozgáslehetőséget biztosít a szolgálat ellátásához.

— Van egy harmadik évfolyamában járó egyházi lapunk, mely úgy tűnik, lassan megtalálta saját hangját, s jellegzetes feladatkörét.

Nagyjából ez az a keret és adottság, amelyben és amellyel élnünk, sáfárkodnunk adatott az elmúlt esztendőben is.

 

— Lelkipásztori feladatom legfontosabbika, egyben a lelkigondozói szolgálat alapja az istentiszteletek rendszeres tartása, az igehirdetés, és az úrvacsora közösségében való megerősödés.

Híveink jó része élt ezekkel az alkalmakkal, s reményem szerint az igehirdetésben Isten lelkének igazgatását tapasztalta: erőt és bátorítást, útmutatást és vigasztalást nyert abból. Sokan éltek az úrvacsorában való megerősödés lehetőségével is. Lelkészi feladataim közé tartozik a keresztelés és Isten áldásának kérése a házasulandókra. Mindannyiunk örömére növekedett a keresztelések száma, bizonyítván, hogy közösségünk gyarapodik. Szomorú kötelességünknek tettünk eleget, amikor halottainkat kísértük utolsó útjukra. A gyász óráiban a feltámadás ígéretének hirdetése mellett vigaszt adtunk a gyászolóknak, megosztva a hozzátartozók fájdalmát.

— A lelkigondozás mindenkori területe a betegek, elesettek, az egyedül maradottak felkeresése. Bár a legtöbb helyre eljutottam, ahova hívtak, mégis tudom, hogy az igény ennél sokkal nagyobb.

— Feladatom volt a menekült helyzetben levők felkeresése és gyámolítása. Az 1994-es év sötét foltja marad a svéd menekültpolitikának. A mintegy 750 délvidéki magyar menekültből néhány tízre tehető azoknak száma, akik itt maradhattak — többségüket könyörtelenül kiutasították. Alkalomadtán néhány bujkáló családot is felkerestem, de az érdekükben tett minden más próbálkozás zátonyra futott.

— Híveink nemcsak gyülekezetüknek, de több nagyobb családnak is tagjai, hiszen beletartoznak az emigrációban élők közösségébe, a befogadó ország népének közösségébe, de tagadhatatlanul tagjai annak a népnek, amellyel — ha fizikai kötődésük meg is szakadt — szellemi közösségben maradtak. Ez a többszörös kötődés többirányú elkötelezettséget is teremt.

— Bár egyháztanácsunk több rendben hozott határozatot arról, hogy meglévő kapcsolatainkat ápolni kívánjuk az emigráció különböző egyházi és világi szervezeteivel és intézményeivel, ennek megvalósítása során gyakran akadályokba ütköztünk. Ezen a téren mégis több kiemelkedő esemény történt 1994-ben. Májusban meghívtuk Glatz József nyugdíjas lelkészt Németországból. Augusztusban igehirdetéssel szolgált közöttünk Gyerő Dávid erdélyi teológus. Négytagú küldöttséggel eljutottunk a Kolozsváron rendezett teológiai konferenciára, s szeptember közepén fogadtuk a hozzánk látogató Szebik Imre magyarországi evangélikus püspököt.

— Körvonalazódni kezd a cserkészekhez fűződő viszonyunk is, bár sajnálattal állapítjuk meg, hogy nyári táborukat 1994-ben nem Tångagärdén tartották, s ezzel egy sokévtizedes hagyomány szakadt meg. Folytatólagosan támogattuk az ökumenikus önképzőkör munkáját, s hathatós segítséget nyújtottunk a Svédországi Magyar Ifjak Társasága (SOMIT) létrejöttéhez. A Svédországi Magyarok Országos Szövetsége Szent István-napi ünnepséggel együtt Tångagärdén rendezte meg augusztusi közgyűlését. 1994-ben is részt vettünk az európai magyar evangéliumi ifjúsági konferencián, ahova konfirmációra készülő gyermekeink egy részét elvittük.

— Úgy érzem, külön említést érdemel a konfirmációs oktatás, melyhez jó alapot nyújt a mi kiadásunkban megjelent Konfirmandusok Kézikönyve. A két évvel ezelőtti öt gyermekünk után tavaly tizenhaton konfirmáltak, s a szám idén is ehhez hasonló.

— Az 1994-es év krónikájához tartoznak a presbiteri- és egyháztanácsi választások. Országos szinten, nyolc gyülekezetre lebontva összesen 72 presbiterünk van. Örömmel tapasztaltam, hogy bár alkalmazásban levőként egyedül voltam, a szolgálat végzéséhez a Lélek indíttatására önkéntes munkatársak sokasága egyengette közös utunkat. Veletek együtt először Istennek mondok mindezért köszönetet. Ezzel együtt hadd fejezzem ki Nektek is, és rajtatok keresztül gyülekezeteink minden tagjának, szívből jövő köszönetemet.

Egy lélekben megingott és elbizonytalanodott korban, de még meglévő lehetőségeink láttán befejezésül hadd ismételjem meg Ézsaiás szavait: ...ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza anélkül, hogy megöntözné a földet és azt termővé meg gyümölcsözővé tenné, úgy mi sem térhetünk vissza őseink porához anélkül, hogy a magunk feladatát elvégeztük volna e földön. Épp azon a földön, abban a közösségben, és akkor, ahová és amikor Isten vezérelt bennünket. Az előttünk álló feladatok feltérképezése mostani országos presbiteri konferenciánk dolga. Kérem Istent, igéje által vezesse elméinket és gondolatainkat, hogy a jól végzett munka örömével távozhassunk most e konferenciáról, s egy gyümölcsöket termő élet után boldogan térhessünk egyszer majd vissza őseink porához.

 

Tångagärde, 1995. május 27.

Molnár-Veress Pál
lelkipásztor