A millennium évében a marosvásárhelyi Mentor kiadó gondozásában jelent meg az ÉSZAKI VÁLTOZATOK - Tófalvi Zoltán beszélgetései Skandináviában élő magyarokkal című kötet. A jegyzetekből, ritkábban hangfelvételekből rekonstruált beszélgetések anyagát kiadás előtt a szerző megküldte beszélgető-partnereinek, hogy a szükséges javításokat és pontosításokat az érintettek maguk tehessék meg. Volt mit javítanom, volt mit pontosítanom és kiegészítenem Tófalvi Zoltán velem készült beszélgetéseinek jegyzetein, s ennek eredményeként készült el az alábbi - önéletrajznak is tekinthető - írás. Kissé fájt és bosszantott, hogy az interjú - a szerző szerint a szerkesztő jóvoltából - jócskán megvágva jelent meg a kötetben A nyáj - és annak pásztora címen. Az alábbiakban az 1998 őszén véglegesített írást egész terjedelmében és az általam adott eredeti címével közlöm:

Vásárhelytől a vikingek földjéig

Stockholm egyik déli városnegyedében, egy szokványos méretű tömbház-lakás alig tizenöt négyzetméteres szobájában beszélgetünk Molnár-Veress Pál lelkésszel. Az ablakkal szemközti fal plafonig érő beépített szekrénysorában irattartók százai, diatárolók, vetítőgép, a hosszanti fal könyvespolcán kézikönyvek, dobozokba rendezett iratok, egyházi és családi levelek, fényképek, újságok és folyóiratok, a másik fal hosszában íróasztal, rajta számítógép, nyomtató, képrögzítő, telefon és fax, mellettük fénymásoló, az asztal alatt és a polcok előtt egymásra tett iratládák. Szabad hely már csak egy papírkosárnak, a lelkész és látogatója székének marad. Az asztal fölött Skandinávia Stockholm-Oslo-Koppenhága határolta középső és déli része, rajta tizenöt színes ponttal bejelölten a szolgálati helyek. Nehezen hihető, de ez a zsúfolt kis helyiség a Svédországban, Norvégiában, Finnországban és Észtországban élő magyar protestáns gyülekezetek egyetlen “lelkészi hivatala”, “lapszerkesztősége”, “információs központja”, mindenes helye.

- Marosvásárhelyről indultál, a kolozsvári teológiai tanulmányok befejezése után evangélikus lelkész lettél. Aztán a kommunista diktatúra évtizedeinek fojtó egyházi légköre arra késztetett, hogy munkádat világi pályán folytasd, majd úgy döntöttél: elhagyod az országot, s benne szülővárosodat. Jelenleg négy észak-európai ország magyar protestáns gyülekezeteinek lelkipásztora vagy. A lelkészt kérdezem - biblikusan fogalmazva: elhagyhatja a pásztor a nyájat, abba hagyhatja a pásztorkodást?

- Meredek a kérdés, de meggyőződéssel, egyenesen válaszolok rá: - nem! S ha eljövetelemre, magamra vonatkoztatom a kérdést, akkor mentségemül szolgáljon: nem “pásztorként” jöttem ide, Svédországba. Eljövetelemkor már csak egy alacsony műszaki beosztásban dolgozó személy voltam egy marosvásárhelyi vállalatnál. Ennek a beosztásnak már semmi köze nem volt a lelkészséghez, sem a “nyájhoz”, sem a “pásztorhoz”. Naponta megalázott, már csak ideig-óráig megtűrt személy voltam ott. Miért és hogyan jutottam ide? Hadd kanyarodjak vissza az időben és családom történetében! Ezeknek ismerete nélkül sokhelyütt érthetetlen lenne az, ami később velem történt, s egyáltalán: hiányos lenne a kép.

Apám Diósgyőrön született és Sopronban végzett teológiát. 1944 őszén Nyíregyházán szolgált, s onnan helyezte át püspöke Marosvásárhelyre, mely Észak-Erdéllyel együtt még 1940-ben visszakerült Magyarországhoz. 1944. augusztus 23-án, tehát azon a napon érkezett a városba, amikor a románok átálltak az oroszok oldalára. Néhány nap múlva megindult a támadás Észak-Erdély irányába, s ezzel együtt a dél-erdélyi magyarok menekülése is észak felé. Dicsőszentmárton magyar lakosságát 24 óra alatti távozásra szólították fel. Nagyszüleim házát, a Béldi-grófok kúriáját feldúlták, s nagyapámat Ákosfalvára hurcolták. Anyám és nagyanyám Marosvásárhelyre menekültek, ahol az evangélikus lelkészi hivatalban kaptak ideiglenes szállást. Molnár János és Béldi Éva Mária ismeretségéből házasság lett, házasságukból hat gyermek született - öt fiú és egy lány -, s ezek közül én vagyok a harmadik.

Talán érthető módon az anyagiak soha nem érdekeltek, s ezt tapasztaltam szüleim, nagyszüleim esetében is. Ők már átélték, tudták mit jelent az, amikor az embert egyik napról a másikra mindenéből kiforgatják, földjét, erdejét, gyümölcsösét, szőlőjét, állatait, házát elkobozzák, javait széthordják, értékeit megsemmisítik, őt magát földönfutóvá teszik. Tudod mit menekítettek magukkal, s mi volt, amit gyermekkorunkban láthattunk egykori vagyonukból? - Néhány családi címerrel díszített ezüst evőeszközt, kancsót, kelyhet, tálcát vagy gyertyatartót, szépen csengő karcsúszárú poharakat, a meisseni porcelán készlet megmaradt darabjait, kínai vázát, igényes munkával készített abroszt és szalvétákat, nagyanyám hegedűjét és pártás díszmagyarját, kedves emlékeket őrző sok apró csecsebecsét, keretbe foglalt képeket, nagyapám Perzsiából hozott faliszőnyegét, egy retyezáti kirándulás emlékét őrző, vésett aláírásokkal díszített ezüst cigarettatárcát, bőrkeretbe foglalt családi képeket, aranyozott fakeretes metszett tükröt, dobozban őrzött fényképek százait, a Gyilkos-tó fölötti Cohárdon szedett és préselt havasi gyopár-csokrot, dédanyám aranyszőke, szalaggal átkötött gyermekkori hajtincsét, de több ezer levelet, tucatnyi naplót, iratokat s néhány okmányt, az egykor hatalmas könyvtár megmaradt darabjait. A felfordulásban a helyi lakosság által elhordott bútordarabok közül is visszakerült később néhány szék, berakásos asztal, nagyapám üveges fegyverszekrénye és posztóbetétes íróasztala, melynek fiókjából kellemes dohányillat áradt. Egy letűnt élet emléktárgyait hozták magukkal, de főként szellemi értékeit és kincseit. Ezt láttuk, ezek között nőttünk fel.

Gyermekkoromat, de későbbi életemet is alapvetően három tényező határozta meg: magyar voltom, anyám részéről főrangú családbeli, apám részéről pedig papi származásom. Mindezek nem voltak jó pontok a néphatalom uralgóinak szemében. Vásárhely egyike volt azon városoknak, ahova kényszerlakhelyeseket telepítettek, de közvetlen rokonaink közül tán egyet sem. Nagyapám gyönyörű, színes címerekkel festett - pléhhengerben rejtegetett - családfáját néha titkon elővettük, s betűzgettük a Huszár, Daniel, Bornemiszsza, vagy Szentkereszti, Cserei, Nemes, Mikes és Kornis családok neveit. De ott éltek a városban Telekiek, Bethlenek, Hallerek, a Toldalaghy, Pekri, Horváth, Ocskay vagy Betegh család néhány tagja. Grófok, bárók, nemesek, akiket szegénynek, szerénynek ismertem meg, kivétel nélkül művelt és csodálatos embereknek. Nagyapám Konzuli Akadémiát végzett Bécsben, s a Monarchia külképviseleti tisztviselője, előbb Egyiptomba, majd Perzsiába kinevezett alkonzulja volt, a két háború között a Küküllő vármegyei Magyar Párt elnöke. Felesége a kétszáz éve Erdélybe telepedett porosz-német eredetű, azóta már szívében-lelkében teljesen magyar Mansberg családból származott. Ott éltek velünk. Kilenc éves voltam amikor nagyanyám, tizenhat, amikor nagyapám meghalt.

- Mikor kezdted érezni, hogy ez a “hárompontos rossz származás” hátrányodra van, s miatta megkülönböztetnek? Mikor kezdett “pontozni” a Hatalom?

- Sokáig semmit nem tudtam, nem érzékeltem abból, ami a Hatalmat jelentette. Furcsa dolgokat már egészen kis koromban is tapasztaltam, de ezeknek nem fogtam fel igazi értelmét. Hatéves sem voltam, amikor megtanultam, hogy félni kell az esténként ablakunk alatt álló lódenkabátos “spicli”-től, miközben nagyapámék takarók és párnák alá bújva hallgatták a rádiót - nyilván az 56-os forradalom híreit. Talán első vagy második osztályos elemis voltam, amikor egy úgynevezett agitátornő a “népnyúzó burzsulyokról” és a “népbutító papokról” beszélt, s én, mint “papfióka”, az osztály elé kiállítva kellett végighallgassam szózatát. Nemigen értettük, miért kellett rejtegetni nagyapám írógépét, amit aztán egy időre el is koboztak tőle. Talán harmadikos lehettem, amikor két testvéremmel együtt kitiltottak a zongoraiskolából, s nem értettem, miért kellett a Kultúrpalota hátsó lépcsőin felmennem, s egy kulcsra zárt osztályteremben titokban lerajzolnom Lenin arcképét, amikor a rajziskolába felvételiztem. Valamivel többet értettem már abból, amikor hetedikes koromban Krebsz Andris és Kovács Péter barátommal együtt három napra kicsaptak az iskolából: - földrajz vagy történelemóra következett (ezeket már akkor románul, román tanárnő tanította), s szünetben a naposdiák bosszantására krétával egy halálfejet rajzoltam a táblára, melléje pedig valaki még felfirkálta: Ieşi afară!, azaz: Menj ki! Az osztályba lépő tanárnő megfordult, majd az igazgatóval jött vissza, s minket, a “tetteseket” hazaküldtek azzal, hogy hivassuk be szüleinket. Nem kevesebb volt bűnünk, mint az, hogy “halállal fenyegettük meg” a tanárnőt, s akkor hallottam életemben először azt is, hogy ez bekerül valamiféle “dossziéba”.

Sokáig nem érzékeltem azt, hogy idegen uralom és fennhatóság alatt élünk, hiszen gyermekkoromat én még a Magyar Autonóm Tartomány székvárosában éltem, ahol a magyar hivatalos nyelvnek számított. (A Magyar Autonóm Tartományt, mely gyakorlatilag az egész Székelyföldet magában foglalta, 1952-ben szervezték meg, majd 1960-ban területileg átszervezték úgy, hogy az addigi 77%-ról 62%-ra csappant a magyarság számaránya, majd 1968-ban megszüntették, s helyébe a nemzetiségi határokat már elmosó megyéket szerveztek. Kiemelés: T.Z.)

Mindvégig magyarul tanultam. Az akkor még tisztán magyar oktatási nyelvű Művészetiben, avagy hivatalos nevén a Zene- és Képzőművészeti Líceumban a szokásos tárgyak mellett művészi rajzot, festészetet, szobrászatot, plakát- metszet- karckészítést és sokszorosítást (grafikát), gyorsvázlatozást (krokit), műalkotások arány- és szerkezettanát (kompozíciót), díszítőművészetet (dekoratívát), művészettörténetet tanultam. A mai napig kiváló szeretettel és megbecsüléssel gondolok a Művészeti nagyszerű szaktanáraira: Bordi András, Piskolti Gábor, Incze István festőkre, Izsák Vilmos, Hunyadi László, Nagy József szobrászokra. De négy nevet külön említek, mint olyanokéit, akik példaképeim lettek: - Nagy Pál grafikai, Bordi Géza művészettörténeti, Burda Zoltán természetrajzi és Nagy Zoltán magyarórái életre szóló útravalót adtak. Tehetséges voltam, s talán lett volna értelme, hogy tovább képezzem magam, mégis úgy éreztem, hiányzik belőlem az az utolsó kis szikra, mely az amúgy tehetséges, szépérzékkel megáldott és jó kézügyességű embert igazi művésszé avatja. Az érettségi évében már az irodalom és a film világa érdekelt leginkább, s a bölcsészetre készültem. Egy évvel korábban Kovács Peti barátommal szerkeszteni kezdtük a Művészeti - kezdetben csak magyar nyelvűnek indult - folyóiratát, a Zenitet, de mert akkoriban megalakult a gimnázium román tagozata is, ezen a nyelven is kértek anyagot a lapba, amit csak ímmel-ámmal teljesítettünk.

Aztán közbejött valami. 1968. Ceausescu már harmadik éve hatalmon volt, a Magyar Autonóm Tartományt véglegesen ebben az évben számolták fel, s ekkor történt, hogy Románia a Varsói Szerződés többi tagországától eltérően nem vett részt Csehszlovákia megszállásában, s nyíltan szembefordult Moszkvával. Ebben az évben, augusztusban, egyedül, kerékpárral még körbejártam Magyarországot, s hazatérve el-elmondtam barátaimnak azt is, amit ott kint hallottam, többek között azt, hogy a románok “elárulták” a többieket, ezért a következő lépés Románia megszállása lesz. Az iskola szeptember közepén kezdődött, s az évnyitó napján Kovács Petivel együtt a líceum igazgatóságára hívtak, s közölték, hogy nem mehetünk be az órákra, mert súlyos vád van ellenünk: a nyári szünidőben állítólag telefonon “român puturos”-nak, azaz “büdös oláh”-nak neveztük az iskola egyik tanárát. Akkor még azt sem tudtam, mit jelent a “puturos”, de minden tagadásunk hiábavaló volt. Az iskolai év majd minden napját az igazgatói irodában kezdtük, s egy idő után tudtunkra adták, hogy “ügyünket” az állambiztonsági szervek vizsgálják, s amíg ki nem vizsgálják, nem állhatunk érettségire. A mondvacsinált ügyet végül levont magaviseleti osztályzattal zárták le, ami egyben azt is jelenti - mint mondták -, hogy egyetemre nem felvételizhetünk. 1969 nyarán sikeresen érettségiztem, s előttem állt AZ ÉLET!

- Mert máshova nem jelentkezhettél, ezért választottad a teológiát?

- Ma sem tudom, mennyire volt valós a fenyegetés, mert a velem együtt zaklatott társam minden akadály nélkül bejutott a bölcsészkarra - talán azért, mert szülei mindketten párttagok voltak? Választ már senkitől sem várok. Én elhittem a tiltást, s igen, ezért nem felvételiztem máshova, s ősszel ezért mentem a teológiára! Ma talán hozzá merném tenni, hogy valami kifürkészhetetlen isteni akarat nyúlt bele sorsomba.

Egyébként gyönyörű nyár volt. Péter bátyámmal és András öcsémmel sátort ütöttünk a Ratosnya melletti Jód völgyében, majd Galonyán, az Istenszéke alatt, s onnan néhány kerékpáros barátommal megkerültük a Csalhót, feljöttünk a Békás-szoroson, s a Maros völgyén vissza. Felkerestük a gyermekkori nyarak csodás helyszíneit: a Szalárd-völgyet, Palotailvát, a borszéki iparvasút állomáshelyeit, a Kis-Beszterce néhány oldalvölgyét, ahol oly gyakran Bayerék méhésztábora állt. Nemcsak a fenyvesek, zubogó patakok, magas hegytetők, sziklás oldalak, csermelyek és havasi kaszálók világa tárta ki újra szépségeit, de képzeletben nagy csokor enciánnal jött elém rég elhúnyt nagyanyám, este pedig újból körülültük a tábortüzet, mint hajdanán, s hallgattuk apám gyönyörű énekét, cserkészdalokat és esti imát, s fölöttünk ott ragyogott Csaba királyfi csillagösvénye, a sziporkázó Tejút. Olyan békesség volt mindenütt! Megbékéltem én is önmagammal.

- A gyermekkor lezárult, s jöttek a zajosabb évek. Vásárhelyről, a “székely fővárosból” Erdély fővárosába, Kolozsvárra mentél, ahol egy számodra addig új világ tárult eléd.

- Őszi pompával és nyüzsgéssel fogadott Mátyás szülővárosa. Legutóbb akkor jártam ott, amikor nagyapámat kísértük utolsó útjára, a Házsongárdi-temetőbe. Már anyai nagynéném is meghalt, s a csöndes Petőfi-utcai házat, melyben lakott, de a hajdani Béldi- és Mansberg-házat is már csak kívülről nézhettem meg. Először léptem be a Marianumba, ahol egy rövid idegi anyám tanult, s ahonnan Kolozsvár bombázásakor kellett elmenekülnie. Idegen volt a város, és mégis minden köve ismerős. A Mátyás-ház falán álló tábla azt hirdette, hogy itt született “Az Igazságos”, - ott ült lován a Szent Mihály-székesegyház uralta főtéren, s szeméből szigor, határozottság sugárzott. Apáczai Csere János iskolája mellett, a Farkas-utcai templom gótikus oromzata előtt szorgalmasan öldökölte a sárkányt Szent György, a lovag. Néha elsétált a Bethlen-bástya előtt Bethlen Béla, nem is oly régen még Észak-Erdély kormánybiztosa, aki megvédte a kincses várost a teljes pusztulástól. A Mikó-kertben egyetemisták százai találkoztak nap nap után, s esténként méltóságteljes feketében lepte el az utcákat az Állami Magyar Színház közönsége. Tudod, akkor még volt Kolozsvárnak egy olyan tiszteletet parancsoló légköre, amelyet a jöttment idegen is megérzett és önkéntelenül halkabbra fogta szavát. De már nem sokáig.

- Beléptél a teológia kapuján, s ott bent, a múlttal együtt feltárta magát a kemény jelen.

- 1969-ben felvételiztem, s négy évvel később, 1973-ban fejeztem be a teológiát. Teljes nevén ezt Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézetnek hívták, ahol együtt tanultak a református, evangélikus és unitárius hallgatók. Valóban volt az Intézetnek egy múltat idéző hangulata, s ezt a boltíves kapualjból nyíló lépcsőházban és a folyosón sorakozó tablók is sugallták, de leginkább a díszterem, Bethlen Gábor és Bocskai István egészalakos képeivel. Oktatóink már nem tanárelvtársak, hanem professzor urak voltak, s a diákok jövendőbeli tiszteletesek. A tantermek és a bentlakás bútorzata is százéves volt, s régi, írógéppel írt és sokszorosított tananyagot kaptunk, amelyhez természetesen rengeteg könyvcím tartozott, s ezeket többnyire megtaláltuk a teológia gazdag könyvtárában. A tárgyak mind-mind olyanok voltak, amelyekről azelőtt vajmi keveset tudhattunk: héber, görög és latin nyelv, egyetemes- és protestáns egyháztörténet, vallástörténet, egyházi művészettörténet, theológiai enciklopédia, hitvallás-ismeret, katechétika, dogmatika, ökumenika, egyházjog, statutum, szisztematika, egyházi közigazgatás, etika, pojmenika, egyházi ének és zene, liturgika, homiletika, s mindennek alapjaként a Szentírás-ismeret, az ó- és újszövetségi exegézis és izagógika. Mindezek a tárgyak olyan ismeretanyaghoz juttattak, amely sok-sok vonatkozásban az addig tanultak hézagait egészítette ki, de leginkább az iskolában céltudatosan elferdített és hiányosan tanított történelmet segített átfogóbban és teljesebben látni. Nem véletlen, hogy a történelem iránti érdeklődésem hatványozott lett, s attól kezdve már más szemmel fordultam meg Erdély tájain, városaiban vagy falvaiban. Feltárta magát a múlt, s így sokkal fájóbb lett a jelen. Ezentúl már nem tehettem meg, hogy ne a múlt felől szemléljem azt, ami napjainkban történik. Érthető, hogy az uralgó hatalom mindig gyanakvással tekintett a teológiára, kiváltképpen azokra, akiket a szorosan vett lelkészi hivatáson túl más is érdekelt.

- Ellenség lettél?

- Minden lelkészben lehetséges ellenséget láttak, legalábbis olyant, aki alkalomadtán azzá válhat, ezért időről időre ránk koppintottak. Harmadévesként egy tanulmányi félévet Nagyszebenben, a német nyelvű karon tanultam, mert ez előfeltétele volt annak, hogy később külföldi ösztöndíjra pályázhassak, de amikor ez időszerűvé vált, a jelentkezési ívet a határidő lejárta után küldték meg.

A teológia utolsó évének kezdete előtt megint történt valami: a Fegyelmi Kar tízünket - rövidebb-hosszabb időre - kizárt a hallgatók sorából. Csak sok-sok évvel később, Juhász István professzortól tudtam meg, hogy a szekuritáté név szerint, egy tucatnyi teológus eltávolítását kérte a tanári kartól - bármilyen ürüggyel. A “rendelésre készült” vádak igen fantáziátlanok voltak.1972-ben voltunk, a szárnyait újból kibontott román nemzetiszocializmus korában, amikor a gépezet működésbe lendült: az erdélyi magyarság színe-javát lehallgatták, koholt vádakkal illették, zsarolták, elhallgattatták, s a hullámverés nem kerülhette el a teológiát sem. Én egy hónapot “kaptam”, s mire visszatértem, már megváltozott a diákság, de egyházi feletteseim magatartása is. Az utcákon és kávéházakban már mi kellett halkabbra fogjuk a szót, s a jöttmentek lettek hangosabbak.

- Még meg sem kezdted egyházi szolgálatodat, máris “fekete bárány” voltál? Gondolom, a veled együtt kirakottak is.

- A legsokatmondóbb Borbáth Dániel professzor elszólása volt, aki Kolozsvárra látogató anyámnak annyit jegyzett meg a kizárásokról: jó, hogy így történt, és még időben történt, mert ha ezeknek az ifjaknak lázadozását nem fékezzük meg, talán az 56-os teológusok sorsára juthattak volna. (1956 után két évvel Erdély magyar értelmiségét valósággal megtizedelték, s vele együtt a magyar történelmi egyházak papságát is. A megtorlás és megfélemlítés nem kerülte el a kolozsvári teológiát sem: 5 tanárt és 23 diákot ítéltek súlyos börtönévekre. A hatóság gondoskodott arról, hogy a lelkésznövendékek nevelését ezentúl csak “arra érdemesült” személyekre bízza. Hasonlóképpen az egyházi vezetésbe is olyanok kerültek, akik megfelelő szolgalelkűséget tanúsítottak az állam- és pártvezetés iránt. Kiemelés: T.Z.)

A kolozsvári teológia - mindenféle intézkedés ellenére - mégiscsak az erdélyi magyar felsőoktatás egyik jelentős bástyája maradt, olyan kiemelkedő tudású, s egyben nagyszerű emberekkel, mint az egyháztörténész Juhász István, a vallástörténelmet tanító Erdő János, vagy a polihisztor Horváth István. Bár igaz, hogy a teológusok között sok volt a közepes vagy gyenge képességű egyén, s hogy megvoltak közöttük is a “bizalmiak”, de tény, hogy a többség hivatástudattal készült a pályára, s mindig volt egy olyan “erős mag”, amely kiemelkedett az átlagból - műveltségben, többet akarásban. Néhányan hittük és hangoztattuk, hogy az egyház feladata nem lehet kizárólag az igehirdetés, hanem a legszélesebb értelemben vett szolgálat, - a mi esetünkben megtöretett népközösségünk szolgálata.

Fájdalommal vegyes büszkeséggel gondolok egykori lázongó társaimra: Veszelovszky Hadházi Ivánra, Bálint Istvánra, Fülöp Gáborra, Molnár Jánosra - akit Kekker-nek becéztünk -, és a három Lacira: Nagy Lászlóra, Vetési Lászlóra és Tőkés Lászlóra. Fájdalmam oka, hogy Iván 17 éve halott - egy máig tisztázatlan közúti balesetben végezte; Bálint Pista - mert Kolozsváron nem folytathatta tanulmányait - kivándorolt Magyarországra; Molnár Jancsit - miután püspökei és a szekuritáté golgotát járattak vele - kitoloncolták az országból; Fülöp Gabi - ki sokkal többre volt érdemes - egy kis faluban ásta el magát.

Büszkén azért gondolok rájuk, mert mindegyikük megtette azt, amit tehetett: - ha élne, Hadházi Iván szellemi életünk nagyja lenne, de hátramaradt levelezése önmagában is érték; Bálint István az Országos Széchényi Könyvtár munkatársaként Kolozsvárról és Váradról adott ki jelentős monografikus műveket; Molnár János az Ellenpontok szamizdat kiadvány munkatársa volt - könyve jelent meg; Vetési László a Kárpátokon túli missziót keltette újból életre - lapot ad ki; Tőkés László - egyszerűen történelmet írt!

Tévedés lenne azt hinni, hogy a teológián csak lázongtunk. Dehogyis! Alkottunk a javából! Először is: mi, a “másként gondolkodók” mind-mind jeles tanulók voltunk. Az Önképzőkör keretében olyan előadásokat rendeztünk, melyekre bármelyikünk ma is büszke lehet. Engem különösen az erdélyi építészeti műemlékek érdekeltek, - már Nagyszebenben összegyűjtöttem egy készülő műemlékatlasz anyagát, ehhez sok-sok rajzot, fényképet készítettem. Vámszer Géza később könyvvé kerekedett csodálatos anyagába is volt módom betekinteni. De más egyetemek jeles előadóit is hallgattuk olykor, habár ezt szigorúan tiltották. Ha csak néhány napos szabadidőnk akadt is, már ott voltunk hátizsákosan a Füleházi-havasokban, a Radnai-, Kelemeni-, Görgényi-havasok gerincein, - nyáron a Bucsecs vagy a Fogarasi-havasok felejthetetlen csúcsain.

- Végtére, minden megbélyegzettség, piszkálódás ellenére szép ifjúságotok volt!

- Valóban szép! Mint Radnóti versében, “költőkkel, s fiatal feleségekkel koszorúzott tündöklő asztal” köré ülten “még vígan szürkebarátot ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból.  Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó, zöld jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és éltek a holtak...”

1972 szilveszterén a Madarasi Hargitán megismertem, majd májusban feleségül vettem Veress Mária-Magdolnát, aki akkor biológiát tanult Kolozsváron. A megdöbbenés akkor ért, amikor püspököm azzal utasította el házassági kérésünket, hogy “egy biológus világnézete nem felelhet meg egy leendő papné világnézetének”, s korábbi kizáratásomra utalva még hozzáfűzte: “kihelyezése még nem biztos, ugyan miből fogja eltartani családját?” Apám közbenjárására végül egybekelhettünk.

Brassóban lelkésszé szenteltek, s munkaadóm a közöttünk csak magyar evangélikusnak mondott egyház lett: teljes nevén a Románia Szocialista Köztársaságban működő Zsinatpresbiteri Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyház. Választásról szó sem lehetett - a püspökség egyszerűen kinevezett - Bukarestbe! Nemcsak értetlenül, de felháborodva fogadtam a döntést, hiszen feleségem még további két évig Kolozsváron kellett folytassa tanulmányait, s ehhez közelebbi üres szolgálati hely is akadt volna! Értetlenségemből egy volt évfolyamtársam ébresztett fel, aki tudni vélte kinevezésem okát is: “azért nem helyeztek téged a közelebbi Kiskapusra, mert nem akarták, hogy feleségedhez közel maradj, s emiatt elhanyagold a szolgálatot; Bukarest elég távol van Kolozsvártól, s ott megfelelő felügyelet alatt leszel”.

Segédlelkészi szolgálatra szóló kinevezésemmel megérkeztem hát abba a román fővárosba, amelyben addigi életemben csak néhány órát töltöttem - akkor is csak átutazóban -, s számomra annyi is elég volt belőle. Megkezdtem tehát a szolgálatot, s feleségemmel házasságunk kezdetén a “boldog távházasságot”, mely aztán két évig így folytatódott. Felettesem, az akkori püspökhelyettes, Szedressy Pál azzal fogadott, hogy számomra “tiszta lapot nyit”, de “Prokrusztész ágyába fektet”, s “lenyesegeti” majd rólam mindazt, ami a kívánatost meghaladja.  Az “adjonisten” elhangzott.

Bukarestben két gyülekezet tartozott hozzánk: egy főként hétfalusi csángók alkotta 1400 tagú magyar gyülekezet, és egy 66 tagú románnyelvű közösség, melynek tagjai olyan zsidók voltak, akiket a háború alatt egy norvég misszió térített át az evangélikus hitre. Érdekes, izgalmas volt a szolgálat, s ma is állítom, hogy azt lelkiismeretesen végeztem. Amivel viszont nem tudtam megbarátkozni, az az államilag befolyásolt egyházi vezetés volt, s ha ebből valakit a hatalmi vágy megcsapott, az bizony keresztülgázolt akár szolgatársain is. Látod, a múlt felől közelítő ember így ütközik össze a jelennel! Ekkor gondoltam először és komolyan arra, hogy külföldre távozok. A magyar nagykövetségre hivatalosan benyújtott kérésünkre elutasító válasz érkezett, s az indoklás is egyszerű volt: “Magyarországnak nincs szüksége papra.”

- Köztudott, hogy azt, aki annakidején végleg külföldre kívánt távozni, már ellenségként tekintették, megfigyelték, zaklatták, s amikor ügye már a végső szakaszba került, munkahelyéről is kizárták. Kitudódott az, hogy külföldre akartatok menni?

- Nem tudom. Csak azt érzékeltem, hogy felettesem és köztem a kapcsolat indokolatlanul elmérgesedett, s jelezte, hogy kérni fogja elmozdításomat. Megelőztem őt, s egy év letelte után magam kértem elhelyezésemet Bukarestből. Közben végleges lelkészképesítő vizsgát - úgynevezett “nagypapi-vizsgát” tettem; szakvizsgadolgozatom témája a liturgikus tér volt, mely egyben bő egyházművészeti és építészettörténeti kitekintést adott. Temesvárra, a nagymúltú, magyar alapítású, a határhoz viszonylag közel fekvő városba kerültem, amely a török kiűzése óta, de főként a román uralom alatt már nagyon kevert nemzetiségű lett. Helyzetem nem sokat változott, talán csak annyiban, hogy ott néhanapján német nyelven is kellett szolgáljak, de hozzám tartozott Bartók Béla szülőhelye, a honfoglaláskori kincseiről nevezetes Nagyszentmiklós is.

Felettesem Matos Pál esperes lett, aki egyszerűen megtiltotta, hogy feleségem akár csak látogatóba is hozzám jöhessen, s amikor első gyermekünk megszületett, csak tíz napra rá engedélyezte eltávozásomat, mert az egyházban úgymond rendnek kell lennie. A szülészeten bentfekvő többi kismama már azt feltételezte, hogy talán a gyermek anyja sem tudja, ki az apuka, ezért nem keresi fel őt senki.

Temesvári időmre esett az a püspökválasztás is, amely előtt a Vallásügyi Államtitkárság és az Államvédelmi Szervek egy-egy embere minden lelkésszel “elbeszélgetett” arról, hogy ki legyen az új püspök; - választásuk volt bukaresti főnökömre esett. A kör bezárult.

- Amikor a magamfajta íróember a kivándorlás okairól érdeklődik, hamarosan rá kell jönnie, hogy az azt kiváltó közvetlen ok már csak utolsó csepp volt a pohárban, mely nagyon régtől  fogva egyre csak telt. Úgy érzem, hogy nálad  ekkor már megtelt a pohár.

- Ottani egyházi szolgálatom keserű poharát két utolsó csepp telítette. Az egyik az volt, amikor rájöttem, hogy felettesemet minden szerdai napon felkeresi az államvédelmi osztály egy embere, aki a lelkészekről kér adatokat. - Mivel új vagy - mondta esperesem -, a legbehatóbban most rólad érdeklődik, s mert valóban keveset tudok rólad, könnyítésül tedd meg, hogy mielőtt vele találkoznék, nekem számolj be arról, hogy merre járkálsz, kikkel találkozol, miről beszélgettek, mit olvasol... Magyarán arra kért, hogy magamat jelentsem fel! Nem a szekuritáté hallgatott ki, hanem esperesem! Nem tudtam elviselni a megalázottságnak ezt a fokát. Nem akartam olyan szintre süllyedni, ahonnan már nincs visszaút. Ilyen egyházi közegben tovább nem tudtam szolgálni, s egyben úgy éreztem, van még annyi erőm és képességem, hogy egy második egyetemet végezhessek, s új életet kezdjek. A filmrendezői szakra akartam felvételizni - Budapesten. Már a jelentkezési ívet is kitöltöttem, csak ki kellett volna utaznom, de az útlevélkéréshez az egyházi hatóság nem járult hozzá.  Budapesten külföldi diákok számára csak minden harmadik évben hirdettek felvételit, s a felső korhatár a 26 év volt, én pedig már 25 éves. Tervem összedőlt.

- És lemondtál a lelkészi szolgálatról...

- Még nem mondtam le, hanem tettem egy utolsó kísérletet. Tanulmányainak befejeztével feleségemet előzetes kinevezéssel az Erdélyen kívüli Botosaniba helyezték, de a rendelkezések értelmében joga lett volna magát egy olyan városba átkérnie, ahol férjének állandó lakhelye és munkahelye van. A feltételnek nem feleltem meg: állandó lakhelyem még mindig Marosvásárhelyen volt, de munkahelyem Temesváron. Megpályáztam és elnyertem a nagybányai gyülekezet rendes lelkészi állását, amellyel oda szóló letelepedés, állandó lakhely is járt volna, de lépésemmel elkéstem. Kutyaszorítóba kerültünk.

Kislányunk Brassóban, feleségem Botosaniból Brassóba szóló “elengedéssel”, én még Temesváron. Ekkor - családegyesítésre hivatkozva - szolgálat alóli felmentést kértem. Örömmel elengedtek, talán azzal a hátsó gondolattal, hogy így legalább egyszer s mindenkorra megszabadulnak egy, a hatóságok szemében is kellemetlen, az egyházi élettel amúgy is elégedetlen, a püspökkel már egyértelmű összeütközésben levő személytől. Ugyanakkor nem felejtették el visszaigényelni a teológiai évek alatt kapott ösztöndíj és püspöki segély összegét, előbb 15.000 lejt, aztán beleszámítva addigi szolgálatomat, már csak mintegy 10.500 lejt. Érzékeltetésként hadd mondjam el: 1.220 lejjel kezdtem, s 1.560 lejes havi fizetéssel fejeztem be otthoni egyházi pályafutásomat.

- Nem lehetett könnyű számodra otthagyni a biztonságosnak ígérkező papi pályát! Gondolom, sok ellenérzést váltott ki lemondásod. Hogyan sikerült tovább lépned?

 - Számomra egy hihetetlen szabadságérzést adott, amikor Temesváron felülhettem a Brassóba induló vonatra. Mintha egy hosszú, kellemetlen álomból ébredtem volna fel, amikor végre kis családom körében lehettem! Rokoni segítséggel, s művészetis oklevelem alapján kirakatrendezőnek vettek fel a brassói Élelmiszerkereskedelmi Vállalathoz, beosztás szerint: “másodosztályú kereskedelmi munkás”-ként.

Szüleim számára nagy-nagy szomorúságot okozott lemondásom. Mások értetlenséggel fogadták, hogy a lelkészi hivatal kényelmes bőrszékét kétkezi munkával cseréltem fel, s azt gyanították, hogy az egyház fegyelmi úton tette ki szűrömet. Azt csak kevesen hitték el, hogy a családom utáni vágyakozáson túl főként lelkiismereti okok késztettek erre a lépésre. Talán nem hitték el azt, amit tizenkét évvel később Tőkés László temesvári kálváriája kapcsán már mindenki megtudhatott: hogy a kényszerű helyzetében “korpa közé keveredett” egyházban is bizony többeket “megettek a disznók”, hogy az egyház is megsínylette a sokévtizedes nyomást, hogy - mert mást nem tehetett - többnyire csak hallgatott, s hogy lelkészeinek és tagjainak többségét legalább “tájbasimulásra”, sokakat viszont közvetlenebb “együttműködésre” kényszerítettek, ugyanúgy, mint a társadalom bármely más területén. Azt talán alig hitték el, hogy az egyházi vezetők között is akadtak olyanok, akik önkéntesen lettek az elnyomó hatalom kiszolgálói.

Éppen ezért csak a legnagyobb tisztelettel és megbecsüléssel szólhatok azokról, akikben volt erő vállalni a küzdelmet, a megfigyelések, zaklatások sorozatát, s akikben volt elegendő hit arra, hogy higyjék: a romlásnak indult egyház is új életre kelthető. Az, hogy más pályát választottam, akár megfutamodásnak is mondható. Az eddig elmondottak fényében talán mégsem egészen az volt. Lehet, hogy kicsinyhitű voltam, de főként fiatal, aki hittem, hogy újat kezdhetek.

- Ezek után egyszerűen “leírtak”?

- Az egyház igen, a Hatalom nem. 1976-ban Kovásznára költöztünk, ahol egy kisipari termelőszövetkezetnél formatervezői, hivatalnoki állást kaptam. A Székelyföldön voltam, egy 85%-ban magyar megyében, egy 73%-ban magyar lakosságú fürdővárosban, de ott volt a levegőben valami baljóslatú hangulat is, amelyet előbb csak a hanyatló gazdaság szintjén, a már többnyire üresen tátongó üzletek polcain lehetett észrevenni. Már innen-onnan hírek érkeztek a megfélemlítésről, házkutatásokról, néhány letartóztatásról, titokzatos eltűnésekről.

Alig egy éve éltünk Kovásznán, amikor munkahelyemről elvitt az államvédelmi szervek két embere, majd házkutatás következett: - irredenta, államellenes propagandaanyag tartásával vádoltak. Nemrégiben valóban vettem két halomnyi könyvet és folyóiratot egy öreg pártól, de őket nem csak ezek érdekelték, hanem régebben szerzett könyveinket is átfésülve, összesen két bőröndnyi, kétszáznál több könyvet és folyóiratot koboztak el, majd rendszertelenül, de kilenc hónapon át tartó kihallgatások következtek, ahol a kérdések már messze nem a könyvekről, hanem teológuskoromtól kezdve mindenre kiterjedően szóltak: paptársakról, szülőkről, rokonokról és ismerősökről, barátokról, legfőképpen külföldi kapcsolatokról, feltételezett hargitai szervezkedésről, politikai élű elszólásaimról, elmondott versekről, tiltott énekekről.

- A módszer ismerős: a kreált vádból kihallgatás, adatgyűjtés, majd megfélemlítés és elhallgattatás következett. Megfélemlítettek és elhallgattattak téged is?

- Elhallgattam. Tíz hosszú éven át hallgattam. Az emberélet legtöbbet ígérő, legszebb és legtevékenyebb korában - 27 és 37 éves korom között - magamra kényszerített elszigeteltségben, szellemi tétlenségben, már-már tetszhalottként éltem. A házkutatás után megsemmisítettem a félkész állapotban levő erdélyi műemlékatlaszt, mely ha elkészül, nagy mű lehetett volna, s melyben többünknek közel tíz évi munkája állt; ötven rajzlap méretű táblája vázlatok, bútorrajzok közé vegyülten elkerülte a házkutatók figyelmét, pedig olyan léptékű, korábbi katonai térképekről átmásolt szelvények voltak ezek, amelyek miatt azonnal elzárhattak volna. Borzalmas érzés volt, amint előbb darabokra szaggatva, vízben felismerhetetlen péppé gyúrva, háztartási hulladékkal vegyítve több rendben szállítottuk le a szemét-konténerbe. Ugyanígy semmisítettük meg Iván barátunk némely nagyon kemény hangú levelét, nehogy egy újabb házkutatás során megtalálják, s ellene felhasználhassák. Már megkezdtem a két-háromezer levélből, sok kötetnyi naplóból és többszáz fényképből álló családi hagyaték nálam levő részének feldolgozását, de ezt is abbahagytam, s visszajuttattam Vásárhelyre. Úgy érzem, hogy a kényszerű hallgatásra és tétlenségre ítéltetés tíz éve rosszabb volt a börtönnél.

- Osztoztál abban a sorsban, amely az ország egész lakosságát érintette, s amely az erdélyi magyarságot sokszorosan sújtotta. Mégis, a többség maradt, Te pedig mentél...

- Nem egyformán sújtott a sors! Én még sokáig maradtam, s másokkal együtt jártam a kálváriát. Feleségem a Geofizikai Intézet Kovásznára kihelyezett földrengéselőrejelző csoportjának biológusa lett, s kutatási eredményeik biztatóak voltak. Előfordult viszont, hogy adataik alapján a bukaresti párt- és állami vezetés elhalasztott valamely nagyszabású rendezvényt, de az előrejelzés hibásnak bizonyult, s a kutatócsoport tagjait felforgatás vádjával állandó megfigyelés alá helyezték. Amikor a csoportvezető külföldre telepedett, a földrengéselőrejelzést egyszerűen megszüntették. Párom állás nélkül maradt - 1981-től 1990-ig, Svédországba jöveteléig rongyhulladékból készített játékok, szalmavirág-kompozíciók alkalmi szerződéses eladásából élt.

Közben visszavételemet kértem az egyházi szolgálatba, de jelentkezésemet - felső sugallatra-e vagy csak személyes ellenszenvből - a püspök visszautasította. Majd szülővárosomban kerestem munkát, s a Megyei Helyiipari Vállalat hivatalnokként alkalmazott, csak éppen a városba nem költözhettem vissza, - a többségében még magyarlakta városok elrománosítását célzó, úgynevezett „zárt városok törvénye” miatt. Marosszentgyörgyön, egy falusi tömbházban laktunk, s onnan ingáztam munkahelyemre, abba a városba, amelyben születtem, ahova iskolába jártam, ahol szüleim éltek, - ahol bármily jöttmentnek lehetett, de nekünk nem szabadott élnünk! S az eredmény? Az 1910-ben még szinte színmagyar “székely főváros”-ban, ahol a románság akkor alig 1 700 lelket számlált, mostani 75-80 000 főnyi tömegével a mai város lakosságának közel felét alkotja! Az elüldözött, a világ minden tájára kényszerű módon szétszóródott marosvásárhelyi magyarok pedig, évente egyszer, Budapesten találkoznak - emlékezni, és sírni!

- Ekkor döntöttetek úgy, hogy menni kell...

- Tehetségesek voltunk, képzettek voltunk, alkotni vágytunk, tenni akartunk, s úgy éreztük, hogy mindehhez még van erőnk és kitartásunk, csak éppen rossz korban, olyan helyen élünk, ahol egyetlen valami hiányzik, - az, amit szabadságnak neveznek. Hazát csak egyet ismerek, s amikor úgy láttuk, hogy Erdélyben a román uralom és korlátlan hatalmú rendszere megfoszt a tevékeny, értelmes élet lehetőségétől, úgy döntöttünk, hogy elmegyünk. Nem a Nyugatra kívánkoztunk, hanem Magyarországra! 1985-ben a magyarországi evangélikus egyháztól állást kértem, ígéretet is kaptam, de kérésem valahol elakadt. Reményeim kezdtek szertefoszlani.

- 1987-ben hagytad el az országot. Végülis nem Magyarországon, hanem Svédországban kötöttél ki. Mi adta az utolsó löketet az induláshoz?

Adott volt egy kéttényezős lélektani helyzet, amelyről kevesen beszélnek, pedig meggyőződésem, hogy az erdélyi magyarok 1986-90 közötti kivándorlása sokban kötődik ehhez. Az első tényező az, hogy 1986-ban, a Forma 1-es világbajnokságnak Magyarországon, a mogyoródi pályán megrendezett futama idején - így hallottuk ezt - három napra nyitva állt a magyar-osztrák határ, s következményeként mintegy 17 000 személy, többnyire magyar, nem tért vissza Romániába. Akik már korábban tervbe vették a Nyugatot, a következő évben úgy időzítették külföldi szabadságukat, hogy amikor Mogyoródon újra felbúgnak a Forma 1-esek, ők készenlétben álljanak a nyugati határ mentén. Erről a román hatóságok is értesültek, s bár nyilvánvaló szándékuk volt, hogy minél több magyar tűnjön el az országból, tartva mégis attól, hogy a tömeges menekülés rossz fényt vetne az országra, az adott időszakra alig engedélyezték a külföldi utazásokat. A leleményesebbek beérték korábbi hónapokbani látogatással, s azzal a reménnyel, hogy Magyarországon - rokonoknál, ismerősöknél - kivárják majd a Paradicsom kapujának megnyitását. A kapu nem nyílt meg, s őszire mintegy 30 000 erdélyi magyar rekedt Magyarországon, többnyire már lejárt kiutazási vízummal, amellyel kétes volt Romániába visszatérniük. Ugyanakkor a tavasz folyamán Magyarországra látogató és onnan visszatért barátainktól gyakran hallottunk olyan megfogalmazást, miszerint csak az nem megy tovább, aki nem akar, vagy olyant, hogy aki akar, az Magyarországon maradhat. A hangulat nagyon “elmenős” volt, s fájdalmasan hallottuk, hogy ez sem, az sem tért vissza, meg azt, hogy: - látod, XY milyen ügyes volt, neki sikerült!

A második tényező 1987-ben egészítette ki az elsőt: - Budapesten megjelent a három kötetes Erdély Története, mely román vonatkozásban olyan tényeket is feltárt és olyan szemlélet szerint fogalmazódott, melyet a román hatalom egyenesen ellenségesnek tekintett. A kötetek tán el sem hagyták még a nyomdát, amikor a bukaresti vezetés ellene országszerte népgyűléseket szervezett, s ezeken csak úgy röpködtek a “revizionista, irredenta, fasiszta, horthysta” jelzők, az erdélyi magyarságot közösségileg ellenségnek bélyegző felszólalások, a legszélsőségesebb rágalmazások. Határozottan érezni lehetett a felbújtatott tömegek ellenséges magatartását, s a mű feltételezett rejtegetésének gyanújával megszaporodtak a kihallgatások, a házkutatások, sokak meghurcoltatása.

Két tényezős lélektani helyzet: - egyrészt az ellenünk fellépő erőszakintézmény a tömegek felizgatásával bármikor tettlegességig fajuló cselekményeket idézhet elő, ezért a már korábban fénycsóvába került, s magukat védtelennek érző személyeknek tanácsos eltűnniük; - másrész egy eddig soha nem volt lehetőség kínálkozik akár a Magyarországon maradáshoz, akár a Nyugatra való továbblépéshez.

Amikor a hivatalos kitelepedés útján elképzelt magyarországi próbálkozásunk zsákutcába jutott, egy nagy űrt éreztünk magunk körül. Néha, a fagyos lakásban lefekvés előtt azt játszodtuk, hogy behúnyt szemmel kinyitottuk a Gotha Világatlaszt, s ujjunkkal egy pontra mutattunk: - na oda megyünk, ott fogunk élni! Gyakran megesett, hogy ujjunk az óceán vagy a sivatag közepére mutatott.

Végül is úgy döntöttünk: azon az alapon, hogy testvére Svédországban él, feleségem és két lányom oda szóló látogató útlevelet kérnek, tehát ők lesznek a “jégtörők”, s ha sikerül ottmaradniuk, akkor családegyesítés címén majd kisfiunk és magam is követjük őket. Számításainkba hiba csúszott be: két iskolás lányunknak - még az útlevélkérés beadása előtt - a tanügytől külföldi utazásra szóló engedélyezést kellett kérni, s a tanügy ezt minden indoklás nélkül elutasította. Kényszerű módon szerepet cseréltünk - kisfiam Márk és én leszünk a “jégtörők”, s ennek kivitelezése egyszerűbbnek tűnt. Ő még óvodás - gondoltuk -, tehát számára nem kell előzetes tanügyi hozzájárulás, nekem pedig két testvérem Magyarországon, kettő Kelet-Németországban él, s rokonlátogatás címén, főleg “baráti, szocialista” országokba kérni útlevelet, nem lesz gyanút keltő.

Háromhónapi várakozás után, 1987 szeptember közepe táján engedélyezték Magyarországra és az NDK-ba szóló látogatásunkat. Annyira nem lehetett tudni, lesz-e útlevél vagy sem, hogy amikor engedélyezték, feleségem még mindig nem hitte, hogy búcsúznunk kell.

- Milyen érzés volt búcsúzni párodtól, gyermekeidtől, szüleidtől, barátoktól és ismerősöktől úgy, hogy tudtad: többé nem térsz vissza!?

- Borzasztó volt! Ma is, tizenkét év után is elfog a sírás, ha erre gondolok. Kiváltottam az útlevelet, a vasúti jegyet, közvetlen főnökömnél, Király Pistánál letétben hagytam szabadságkérésemet; - minden jót, vigyázza magadra - mondta, s tekintetünk rövid találkozása elárulta, hogy ős is tudja, amit én tudok, majd hazamentem, s egy óra állt rendelkezésemre, hogy kisfiamat elhozzam az óvodából, majd becsomagoljunk és búcsúzzunk.

Nyolcéves Ágotám sírva kért, hogy őt is vigyük magunkkal: - Ígérem, jó leszek! Bújtass el a hátizsákodban, a határon meg se moccanok - s már próbálta is akkorára összehúzni magát, hogy beleférjen. Amikor már látta, hogy a hátizsák zsebe is tömve van, elcsukló hangon így szólt:

- Mondd meg nekik, hogy gyűlölöm őket!

Megöleltük, megcsókoltok egymást mind, s indulnunk kellett. Öcsémtől a szülői ház kapujában, szüleimtől a buszpályaudvaron búcsúztunk. Egyikük sem mondta, csak könnyes szemük árulta el: tudják, hogy hosszú idő múlva, talán soha nem látjuk már egymást.

Esteledett, amikor Segesváron a nemzetközire felszálltunk, s még nem pirkadott, amikor a vonat átgördült a határon. Még láttuk a félhomályban az átkos mezsgyét, majd új szagok, új illatok áradtak be a folyosóra, - már száguldottunk. A fülke ablakán rézsútosan besütött a felkelő Nap sugara.

- A végállomás Stockholm volt. Miként jutottatok oda?

- Néhány nap alatt világossá vált, hogy bár maradhatnánk Magyarországon, a közeli családegyesítésnek onnan semmi esélye sincs. Minden lehetséges helyen tájékozódtam a továbbjutást illetően, de a legtöbb ötlet kivihetetlennek tűnt. Nem részletezem - másfél hónap után számunkra is megnyílt a kapu. A Svédországból elküldött repülőjeggyel, s azzal az ígérettel, hogy az útlevélellenőrzésnél nem tartóztatnak fel, ott álltunk a Ferihegyi repülőtéren. Amikor már csak egy kapu választott el a betonpályától, az, kire rábízattunk, magához ölelte kisfiamat, s ennyit mondott: “Szebb jövőt Kisöreg!”, s nekem még megjegyezte: az utolsó kapuban “a kiskatona tudja a dolgát”.

A kiskatona tudta a dolgát, - s mi kiléptünk a kapun túlra, ahol néhány lépésnyire a géphez szállító autóbusz várt, - és ott tört rám a zokogás. Mert ha a drága Erdélytől egy határ választott is már el, még mindig otthon, a Hazában voltunk! Igazából csak ott, a mögöttem becsukódott ajtó és az autóbusz lépcsője közötti néhány lépésen zuhant rám a számomra addig ismeretlen, rettenetes elszakadás érzése. “Hazádnak rendületlenül...” - ezek után mondhatom-e még szívből, valaha?

Nekirugaszkodott, s elszakadt a földtől a gép.

- Aztán leszállt a gép...

- Fiacskám - még nem volt hat éves - nem sokat fogott fel abból, hogy mi történik velünk, de látta, hogy nem tudom legyűrni könnyeimet. Elmondtam neki, hogy talán hosszú időre nem látjuk Makkut, Indikét, Ágocit, de aztán minden jó lesz, s hogy egyszer majd visszajövünk. Kint vaksötét volt, de homlokomat a néhány tenyérnyi kis ablakhoz szorítottam, s csak visszafele néztem. A tátongó feketeségen túl próbáltam magam elé képzelni a Vácmányt, a jeddi elágazást, a kaptatót fel a Tisztviselő-telep felé, majd a kockaköves utat a két temető között, - a Klastrom-utca sarkán megálltam, körülnéztem, a Bulevárdon túl befordultam a Régi Kórház utcába, nem csengettem, csak átnyúltam a kapun és leakasztottam a kulcsot. Felmentem a tornácra, be a konyhaajtón, - anyám estebédet melegített a vaskályhán, bekukkintottam a sekrestye ablakán, apám mintha olvasna, de csak maga elé mereng.  Végigmentem a házon, be a sarokszobáig, minden a helyén volt, aztán már a szentgyörgyi dombtetőn voltam, be jobbra, két betonkerítés közt mégegyszer jobbra, az utolsó lépcsőházban fel az első emeletre, a hosszú előszoba végén benyitottam a kis szobába, - tudtam, hogy ott kuporognak az ágyon, egymást átölelve Makku, Indike, Ágoci, s homlokukon ott kuporgott a gond madara. Hiába szólítottam őket, nem hallottak, öleltem volna őket, kezem nem ért arcukig...

Álmomból fiacskám ébresztett fel: - Nézz oda, micsoda fények!

Ama másfél hónap alatt, míg kiutat kutattunk, felkerestük bátyámat, s az S-Bahn vonala Berlintől Hohenneuendorfig sok helyen A FAL mellett vitt. Hogyne tudta volna hatéves se volt fiacskám, hogy mi az A FAL! Most buksi kis fejét hozzám szorította, és suttogva kérdezte: - átmentünk már A FALON? - Alattunk soha nem látott fényözön, - Koppenhága. Kérdő kis szemébe néztem, és valami nagy-nagy felszabadultsággal gurult ki belőlem: - IGEN, MOST MÁR TÚL VAGYUNK A FALON!

1987. november 3-án, este tíz órakor érkeztünk az Arlanda repülőtérre. Magyarországi barátaim kioktattak, hogy ott ne kérjünk menedékjogot, mert helyben visszaküldenek. Másfél órás kérdezősködés után elengedtek. Kiléptünk az éjszakába, s az Orion úgy ragyogott ránk, mint otthoni éjeken.

- Gondolom, nem csak Koppenhága, de Stockholm is ragyogott a fénytől. Milyennek tűnt az új világ, hogyan fogadott Benneteket?

- Fény volt, meleg volt, tisztaság volt mindenütt, s az emberek arcán jókedv, nyugodtság. A lift működött, az ablakot rés nélkül be lehetett csukni, az üzletek és hivatalok ajtajai közelítésre maguktól nyíltak, a polcok roskadásig telve mindennel. Lehullt az első hó, s nemcsak az úttestet, de a járdákat is ügyes kis gépek takarították szorgosan. A Gävle-folyó partján hattyúk, vadrécék százai, a tévében a király, amint a Nobel-díjakat osztja. Nehéz volt felocsúdnunk.

Majd csak tíz nap múlva, egy kisváros rendőrőrsén jelentkeztünk, s néhány napra rá tolmácsot hívattak, majd két rendben kihallgattak. A húszévesnél alig idősebb, szőke, szépen gömbölyödő hasú terhes nyomozónő nagy kék szemei akkor tágultak először csodálkozásra, amikor útlevelem alapján románnak hitt, én pedig válltig állítottam, hogy magyar vagyok. - De hát miért költöztek Magyarországról Romániába? - kérdezte. Történelemleckémre nem volt kíváncsi, s a kihallgatási jegyzőkönyvbe is olyan képtelenségeket írt, amelyeken inkább sírnunk, mintsem nevetnünk kellett. Zsebpénzt kaptunk, és egy szállodában helyeztek el.

Valóban, abszurd helyzet a miénk! A svéd hatóságoknak egyszerűbb minket úgy számontartani, mint románt, ukránt, szlovákot, jugoszlávot, horvátot, szlovént, esetleg osztrákot, mintsem olyan magyart, aki szülőföldjén már kisebbségben él, mert az hosszú ideje idegen államok fennhatósága alá tartozik. Nehéz megérteniük, hogy az egykori Jugoszláviából érkezett, cirill betűkkel bejegyzett nevű Djerd vagy a Romániából érkezett Gheorghe magyarul György, s én akkor is Pál vagyok, ha nevemet Pavel-nek írták be, mégcsak nem is Paul-nak, holott az itt ismerősebben csengene!

- Tényleg képtelenek felfogni helyzetünket s azt, hogy az állampolgárság szerinti különbözőségek ellenére ugyanúgy és ugyanolyan magyarok vagyunk, mint az éppen Magyarországról érkezettek?

- Ha nagyon akarnák, egyetlen gombnyomásra kiköpködné a számítógép, hogy ki milyen nemzetiségű, vagy legalábbis azt, hogy mi az anyanyelve, hiszen a kihallgatási ív egyik rovata ezt is rögzíti. Csakhogy a Nyugat értékrendjében a bevándorlók nemzetiségi hovatartozása lényegtelen kérdés, ugyanakkor titkosítva is kezelik az adatot. Azt viszont, hogy idegen, igenis számon tartják és különböző módon jelzik is: ma már az Európai Közösség szabványai szerinti svéd jogosítványon például feltüntetik azt, hogy az illető YU vagy RO, akkor is, ha az illető születési évében Zombor vagy Kolozsvár nem YU vagy RO része volt, de akkor is, hogy az illető akár harminc éve már svéd állampolgár, s gépkocsivezetésből is itt vizsgázott!

Hivatalos helyeken lépten-nyomon bele kell ütköznünk az értetlenség betonfalába! Nem igaz, hogy nem tudják felfogni helyzetünket, mert találkoztam olyan hivatalnokkal, aki olyannyira felkészült volt, hogy a legkisebb részletekbe menően is tudott rólunk. Nem csupán a magyarokról, csehekről és lengyelekről, mint a NATO újdonsült, s az Európai Közösség leendő tagjairól, hanem tudott az erdélyi, felvidéki vagy délvidéki sajátos helyzetről, az ott élőkről, gondjaikról. Fájó és mégis jóleső érzés volt, amikor egy rendőr gyorshajtásért megbüntetett, de beszélgetésünk közben - megtudva hogy magyar vagyok - elmondta: gyakran hallgatja Bartókot, és azt is tudja, hogy az a hely, ahol született, ma Romániához tartozik. Trelleborgban pedig, a svéd útlevelembe magyarul írt születési helyemet nézegetve a határőr azt kérdezte: igaz, hogy Máruszvászárhéli az az, amit ma Tergumúrész-nek neveznek?! Csodálkozásomból nem tudtam felocsúdni, aztán megnyugtatott, hogy újságot is olvas, televíziót is néz, s hogyne emlékezne arra, hogy 1990-ben ott baj volt! Az üzleti világ szakemberei - mert érdekükben áll - nyilván sokkal tájékozottabbak, mint az átlagember, de a politikusok már kevésbé.

- De hiszen Közép-Kelet-Európa országaiban tíz éve rendszerváltás volt, a kommunista önkényuralmi rendszerek megszűntek, s összedőlt a Nagy Szovjetunió is!?

- Ez mind igaz, de az átlagember valóban semmit sem tud a néhány országhatárral odébb történtekről, - nemcsak Svédországban, de sehol a nyugati világban! Tudatukban - tíz évvel a rendszerváltás után is - Európa Bécsnél véget ér, s attól keletre minden ország az egykori nagy szovjet birodalom prérijéhez tartozik. Nemcsak rólunk, de Közép-Kelet-Európa más népeiről is vajmi keveset tudnak. Példa erre a délszláv háború vagy a jelenlegi koszovói helyzet kapcsán észlelhető teljes homály. Ha név szerint meg tudják is különböztetni a szerbet a horváttól, a szlovént a bosnyáktól vagy magyartól, a keresztényt a muzulmántól, a katolikust az ortodoxtól vagy protestánstól, mégis, a lényegbeli különbséget nem látják. Nem értik, hogy mi és miért történik ott! Valahogyan úgy rögzül tudatukban az egész, mintha Európa hátsó baromfiudvarában holmi törzsi csetepaték zajlanának, amikhez semmi köze a művelt Nyugatnak?! Miért kéne tudjanak róla? A távoli földrészeken történtekre szívesebben odafigyelnek,  hiszen az nem zavarja nyugalmukat! Svédország 1814 óta nem viselt háborút, s a mai nemzedéknek nincs tapasztalata arról, hogy mit jelent a faji, nemzeti, nyelvi, vallási alapon történő hátrányos megkülönböztetés, hogy mit jelent népek, népcsoportok erőszakos ide-oda költöztetése,  hogy mit jelent a határok ide-oda tologatása, az elnemzetlenítés, a nemzetiségi tisztogatás, az önkényuralmi rend, a személyi hódolat gyakorlata.

- Lelkészként való elismertetésedkor is találkoztál értetlenséggel?

- Nem, ezzel nem volt gond. Bár oklevelemet a Protestáns Teológiai Intézet bocsátotta ki, rajta tisztán és érthetően áll, hogy az Intézet evangélikus karán végeztem, ez áll leckekönyvemben is, de első munkaadóm is az otthoni evangélikus egyház volt, s mivel Svédország államegyháza evangélikus (lutheránus), lelkészi honosításomhoz csupán svéd egyházjogból kellett különbözeti vizsgát tennem.

Értetlenséggel viszont minden szinten találkoztam. Elsőként a kihallgatáskor. Talán ma sem értik azt, mi bajom volt azzal, hogy egykori püspököm, esperesem vagy lelkésztársaim némelyike hajlott az állammal való együttműködésre. Mi a baj ebben - kérdezik ma is abban a Svédországban, ahol az egyház még ma is államegyház, s ahol egy püspök vagy érsek kinevezését a kormány javaslatára az országgyűlés erősíti meg!? Ahol minden lelkész egyben állami közalkalmazottnak számít!? Ahol 1992-ig az anyakönyvezést kizárólag a svéd államegyház végezte!? Kezdetben mi sem értettük meg, hogy miért kell a református, unitárius, katolikus vagy ortodox vallású embereknek az evangélikus egyháznál bejegyeztetniük, de végképp nem értettük azt, hogy miért ugyanez a helyzet az izraelitákkal, muzulmánokkal, hindukkal vagy éppen valamely afrikai törzsi valláson lévőkkel?! Nemcsak ők nem tudnak sokmindent rólunk, de kezdetben mi sem értettünk egészen mindent.

- Sokféle nemzetiséggel találkoztál Svédországban? Erdélyben nemigen voltak menekültek, külföldről jött bevándorlók.

- Karácsony előtt a Menekültügyi Hivatal áthelyezett az ország nyugati partján fekvő Tanum-Strand-ra, mely nyáron üdülőtelepként, télen menekülttáborként működött. Ott elém tárult a világ jókora szelete: mintegy négyszázan lehettünk, legnagyobb számban lengyelek, százhetvennél többen magyarok (ötvenegynéhányan erdélyiek), aztán palesztinok, ezek között is libanoni keresztények, szír ortodoxok, de szomáli nemzetiségű, néger etiópiaiak, egy tucatnyi román, dobrudzsai török, elvétve néhány bolgár, szíriai, törökországi vagy iraki kurd.

A legközelebbi lakott település a három és fél kilométernyire levő Grebbestad volt. Újdonsült magyar ismerőseinktől megtudtuk, hogy a kis halászfalu templomában szentestén istentisztelet lesz, melyre a menekülteket is szeretettel várják. A tengerpart fövenyén, csupasz sziklákon, erdős részeken vitt az ösvény a faluba, melynek fényei csak az utolsó kanyarok után tűntek elénk. A templom zsúfolásig telve emberekkel, az ajtóban a lelkésznő fogadott. Egy-egy menekülttel már korábban megbeszélte, hogy mindenki anyanyelvén olvassa fel a karácsonyi evangéliumot. Előkerült egy magyar biblia is, barátaim pedig váratlanul odalöktek, hogy olvassak belőle. Döbbenetes élmény volt: - háromezer kilométerre a szülőföldtől, egy svéd halászfalu templomában magyarul is dörgött a prófécia: “A nép, amely sötétségben jár vala, lát nagy világosságot; akik lakoznak a halál árnyékának földében, fény ragyog fel fölöttök!... Mert terhes igáját és háta vesszejét, az őt nyomorgatónak botját összetöröd... Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lészen...” 

Soha nem éreztem annyi biztatást és reményt e sorokban, mint akkor! Mert terhes igáját és háta vesszejét hordozta nap mint nap otthonmaradt, sötétségben s már-már a halál árnyékának földében lakozó népem, családom, szüleim és gyermekeim, barátaim és ismerőseim, s nem lehetett, hogy ne nekik szóljon a jó hír: - fény ragyog fel fölöttök! De mikor?!

- Mikor szólaltál meg újból lelkészként, magyarul?

- Tizenkét és fél évvel azután, hogy otthon elhallgattam. Pontosabban 1988 februárjában, Stockholmban, ahova Koltai Rezső lelkész hívott meg. Vele már a Svédországba érkezésem utáni hetekben felvettem a kapcsolatot, s többször ellátogatott a táborba is, ahol istentiszteletet tartott, bibliákat és énekeskönyveket osztogatott, többünket összeírt.

- Tehát egy létező és működő magyar lelkigondozó szolgálat, pontosabban annak lelkésze nyújtotta ki kezét felétek. Bár a visszaemlékezésekből számos fejezet ismerős a svédországi magyar gyülekezetek történetéből, a szórvány máig adós egy átfogó és hiteles tanulmánnyal. Mikor alakultak az első svédországi magyar gyülekezetek?

- A második világháború előtt körülbelül 700 magyar került Svédországba. Még a háború idején teológiai tanulmányait folytatni érkezett Lundba Vajta Vilmos, - tudomásunk szerint ő tartotta itt az első magyar nyelvű protestáns istentiszteletet. 1947-ben - kétéves szerződéssel - Magyarországról 600 család (1500-1600 személy) érkezett mezőgazdasági munkára. Erre az időre tehető az első magyar katolikus lelkészség megalakulása, előbb Stockholmban, majd Göteborgban és Malmöben. Az időközben Magyarországon bekövetkezett politikai változások a külföldön levők többségét arra késztették, hogy ne térjenek vissza.

Az 1956-os forradalom következtében mintegy 8-12000 magyar menekült érkezett Svédországba. 1957 szeptemberében a Lutheránus Világszövetség egy ausztriai menekülttáborból  ide irányította - és részben a Svéd Egyház felügyeletére és támogatására bízta - Glatz József evangélikus lelkészt azzal a feladattal, hogy vegye számba a frissen jötteket, s közöttük szervezze meg a lelkigondozói szolgálatot. Már az első hónapokban kialakultak azok a gyülekezeti helyek, ahol Glatz több-kevesebb rendszerességgel istentiszteletet tartott: Stockholm, Västeras, Malmö, Helsingborg, Göteborg, Boras, de ezek mellett más szórványhelyeket is felkeresett: Lund, Uppsala, Nyköping, Flen, Storfors, Halmstad, Jönköping, s időnként Norvégiába és Dániába is ellátogatott.

A Svéd Egyház annakidején azzal számolt, hogy a magyarnyelvű lelkigondozásra körülbelül egy-két évig lesz szükség, mert később a menekültek vagy hazaköltöznek, vagy megfelelő módon megtanulják a nyelvet, és beilleszkednek az új társadalomba, annak svéd nyelvű gyülekezeteibe.

- Magyarán szólva: beolvadnak!?

- Igen, erre számítottak, s némelyek példája megerősítette bennük ezt az elképzelést, mert természetesen akadtak olyanok, akik idejövetelük után máris nevet cseréltek, s ezzel együtt a befogadó nemzettel igyekeztek azonosulni. A svédek talán a mai napig sem érzékelik, hogy számunkra milyen lényegbeli különbség van a beilleszkedés és a beolvadás között. Az idekerült magyarok többsége viszont megtartotta nyelvét, kultúráját, és továbbra is saját nemzetével azonosult.

1964 őszén Glatz József helyett Koltai Rezső vette át a szolgálatot, akit 1966 februárjában iktattak svéd lelkésszé, de a magyarnyelvű lelkigondozás iránti igény láttán 1974-től már kizárólag a magyar gyülekezetekben végzendő munkával bízták meg. Ugyanettől az évtől a svéd állam a bevándorlók egyházi, kulturális és társadalmi szervezeteit hivatalosan a svédországi népmozgalmakhoz sorolta és ezentúl állami támogatásban is részesítette, mely főként a szolgálati utazásokra, a gyülekezeti otthon fenntartására és adminisztratív költségek térítésére volt elegendő. 1990-től azt a feltételt támasztották, hogy az állami segély felét kitevő összeget, tehát az összköltségvetés egyharmadát a gyülekezet egyéni adományokból és perselypénzből kell előteremtse.

- Ebben a helyzetben vetted át a szolgálatot. Milyen közösséget örököltél?

- Koltai Rezső - közel 25 éven át - 7 városban tartott rendszeresen istentiszteletet (Stockholm, Malmö, Helsingborg, Göteborg, Tangagärde/Boras, Västeras, Oslo), ezek közül háromban bibliaórákat  is. Részt vett a cserkészek nyári illetve téli táborozásain Tangagärdén és Sandvikenben.

Időközben megváltozott a svédországi magyar szórvány összetétele is. 1965 után mintegy 2000 magyar vendégmunkás érkezett Jugoszláviából, de ezek nem kapcsolódtak be a politikai emigráció életébe. 1986-tól kezdődően a fokozódó román nacionalizmus nagyszámú erdélyi magyart késztetett a kivándorlásra, s közülük - a családegyesítés útján később hozzájuk csatlakozottakkal együtt - ma mintegy 3-4000 él Svédországban. Ugyanebben az időszakban a kilátástalan gazdasági helyzet több száz magyarországi fiatalt is ittmaradásra késztetett. 1988-ban Koltai több menekülttábort is felkeresett (Grebbestad, Moheda, Växjö, Olofström, Kristianstad, Tyringe, Vittsjö), részben összeírta a frissen érkezetteket, s az év végén rendszeres istentiszteletek tartását vezette be Sölvesborgban.

A magyar protestáns Egyháztanács 1990-ben az akkor már beteg Koltai Rezső teljes helyettesítésére, a szolgálat egészének átvételére kért fel (papírforma szerint ő csak 1991-től ment nyugdíjba). Koltai távozásával együtt viszont több addigi egyházi tisztségviselő úgy vélte, hogy a gyülekezet betöltötte küldetését, ezért kiléptek a közösségi munkából, s a szolgálat lassú befagyasztását szorgalmazták, míg a nemrég érkezettek - közöttük is elsősorban az erdélyiek - nemcsak a közösség fenntartását, hanem annak kibővítését igényelték. A “régiek” közül egyesek úgy vélték, hogy a szolgálatot kizárólag a korábban érkezettek, a “magyarok” számára hozták létre, s az újak, a többnyire “román-magyarok” - ha ragaszkodnak ehhez - hozzanak létre maguknak egy saját közösséget. Talán ennek tudható be, hogy semmiféle hivatalos gyülekezetátadás nem történt, s azt sem tartották szükségesnek, hogy a régi lelkész helyébe hivatalosan beiktassanak. Csak megkezdtem, és folytattam a munkát, - ma is ezt teszem.

A Svéd Egyház - mely 1957-től folyamatosan biztosította a lelkészi állást - úgy érezte, itt az idő a teljes felszámolásra, de végül, nagy-nagy fenntartásokkal mégis úgy döntött, hogy egy évre - a Stockholmi Püspökség különleges státusban levő lelkésze (extra stiftsadjunkt) besorolással - magyar állást létesít és azt pályázatra bocsátja. Megpályáztam, elnyertem az állást - egy évre! -, s mert alkalmazásomat ideiglenesnek szánták, munkaszerződést sem adtak, csupán annyit mellékeltek az első kinevezési irathoz, hogy munkaköröm a Koltai Rezsőének megfelelő lesz. Bár különböző közbenjárásokra alkalmazásomat a következő években is meghosszabbították, mégis folyamatosan megkérdőjelezték a szolgálat szükségességét.

- Mit tapasztaltál - volt-e igény munkádra?

- A számok önmagukért beszélnek. A szolgálati helyek megkétszereződtek: - a Koltaitól örökölt 8 gyülekezet helyett ma összesen 17 helyen tartok istentiszteletet. A korábban alakultak  -Stockholm, Västeras, Malmö, Helsingborg, Sölvesborg, Göteborg, Tangagärde, Oslo - mellett további helyeken rendszeresítettem a szolgálatot, s ezek: Ljungby (1993) Eskilstuna (1993), Katrineholm (1994), Jönköping (1995) Halmstad (1995), Tallinn (1995), Helsinki (1995), Kumla (1998) Uppsala (1998). Az sem lényegtelen, hogy a bejegyzett tagok száma is megháromszorozódott: - a tőle származó 1 790 bejegyzett tag helyett nyilvántartásunkban ma 5 400-nál is többen vannak!

Tartalmában is szerteágazóbb lett a munka. 1990-93 között a menekültekről való gondoskodás kötötte le időm jókora részét. Az 1990-es márciusi marosvásárhelyi események nyomán ugyanis mintegy 400 újabb erdélyi magyar, majd 1991-től Jugoszlávia széthullása és a délszláv háború kirobbanása következtében mintegy 750 délvidéki magyar kért menedékjogot Svédországban, s természetes volt, hogy felkeressem őket ideiglenes táboraikban (Malmö, Tenhult, illetve Markaryd, Strömsnäsbruk, Vejbystrand, Västeras, Surahammar, Flen, Överum, Västervik stb). Az érdekükben létrehozott, úgynevezett Kisebbségvédelmi Csoport keretében számukra elsősorban jogsegélyt igyekeztünk biztosítani, de hiteles adatokat, bizonyító erejű okmányokat, tanulmányokat és újságcikkeket szereztünk be és fordítottunk le, s ezeket eljuttattuk a Bevándorlási- és Idegenrendészeti Hivatalhoz, a Külügyminisztériumhoz, a Parlamenthez, különböző emberjogi bizottságokhoz és szervezetekhez, egyházi hatóságokhoz. Legtöbbjüket 1-2-3-4 évi várakozás után kiutasították, s csak kevésnek sikerült itt maradnia, sokszor úgy, hogy hónapokig vagy akár két évig is bújkáltak - néha ilyenekhez is eljutottam.

Szolgálatom első éveiben a cserkészmunkában is aktív részt vállaltam, de miután az főként világi irányítás alá került, közreműködésemet tovább nem igényelték.

1990-től részt veszek a Stockholmi Ökumenikus Önképzőkör rendezvényein és minden – nemzetközi szervezésű – nyári táborán.

1990-től alapító és kuratóriumi tagja vagyok a Stockholmban székelő Erdélyi Könyv Egyletnek, mely évente egy-egy könyv kiadásával igyekszik hozzájárulni az erdélyi magyar irodalom életben tartásához.

1992-től, újjáalakulásától kezdve választmányi tagként vettem részt a Magyarok Világszövetsége munkájában, s ennek révén szoros kapcsolatot építettem ki főként a kisebbségi magyar szervezetekkel. Hivatalosítottam és azóta is életben tartom a kapcsolatot Magyarország és a leszakított területek magyar protestáns egyházaival.

1993-ban a korábban egy lapnyi terjedelemben évente három-négyszer megjelenő Kéve című értesítő helyett létrehoztam és Veress Zoltánnal együtt azóta is szerkesztem a 20 oldalas, évente hatszor megjelenő Új Kéve című folyóiratot.

1993-tól beindítottam a kátéoktatást, konfirmációs kézikönyvet szerkesztettem, s ezidáig 70 fiatalunk konfirmált magyarul - északon (4 közülük Észtországban, 1 pedig Spanyolországból).

1995-től mindegyik svédországi gyülekezetünk felvállalta egy-egy sokgyermekes erdélyi család felkarolását és anyagi támogatását, ugyanakkor lehetőségeihez mérten számos más emberbaráti és más jellegű segítséget is nyújtott az évek folyamán.

1995-ben közösségünk hathatós támogatásával alakult meg a Svédországi Magyar Ifjak Társasága (SOMIT), melynek rendezvényeire és immár nemzetközi szervezésű táboraira több ízben hívtak istentiszteletet vagy előadást tartani.

1995-ben idősebb gyülekezeti tagjaink számára megalapítottuk a stockholmi Kilátó Kört, mely 1998 nyaráig kéthetenként értékes előadásokkal tartalmas együttlétet biztosított a résztvevőknek.

1996 őszén már egy megerősödött, 5300-nál több tagot számláló közösség küldötteként húsztagú csoport élén vehettem részt a Magyar Reformátusok Partiumban és Erdélyben szervezett III. Világtalálkozóján, ahol munkánk elismeréseként a Világtalálkozó emlékérmével és emléklapjával tüntettek ki.

- Skandináviai körutamon résztvettem egy-egy istentiszteleteden Göteborgban, Ljungbyben, de Helsinkiben is. Jó volt hallani, mennyire várják az igehirdetést, a prédikátorok korát idéző szép magyar beszédet. Miben látod a külhoni szórványban élő magyar egyházi közösségek jellegzetességét?

- A kivándoroltak körében az egyház szerepe különösen fontos és meghatározó. Mindenütt létrejönnek bizonyos érdekszövetségek, egyesületek vagy egyletek, melyek érdeklődési kör, foglalkozási ág, szülőhely, kor szerint csoportosítják, vonzzák maguk köré az embereket. Kétségtelen, hogy ezek mind fontos elemei a közösségi létnek. Mindezek mellett, a nyugati magyar emigrációról írt kitűnő tanulmányköteteiben Borbándi Gyula nem véletlenül figyel fel arra, hogy minden jól működő és bevált külhoni szervezkedés mögött rendszerint papok, szerzetesek vagy misszionáriusok álltak, s hogy mindig ők tartották a lelket a menekülők áradatában. Az egyháznak ugyanis minden korban megvolt és ma is megvan az a szerepe, amelyre kétezer éves múltja szinte eleve elrendeli: - hogy minden nagy megrázkódtatáson, szétszaggattatáson, különbözőségen túl összekötő kapocs legyen. Azért tudja ezt megtenni, mert értékrendje nem az anyagi világhoz kötött, hanem a megismerés határain túli, tapasztalat- és érzékek feletti, egyszóval: magasabbrendű. Azáltal, hogy az embert az Istennel való összefüggésbe helyezi és az isteni akarat alá rendeli, képes arra, hogy semlegesítse az egyik embert a másiktól elválasztó falakat, bárminemű korlátokat vagy különbözőségeket. A templomban a hely szelleme, az egész környezet eleve sugallja, hogy - ha csak egy-két órára is - feloldódjanak azok az egymással szembeállító társadalmi feszültségek, amelyeket a hétköznapi élet, evilági létünk gerjeszt. A templomba lépve tudatosan a kapun kívül hagyunk mindent, ami elválaszt, s arra összpontosítunk, ami Istenben összeköt. Ilyen értelemben teljesen érdektelen, hogy felekezetileg ki hova tartozó, s ezért van az, hogy istentiszteleteinkre a reformátusokon, evangélikusokon, unitáriusokon kívül nagy számban járnak el a katolikus hívek is.

Ha már a prédikátorok korát idéző szép magyar beszédet említetted, hadd jegyezzem meg: - nem véletlenül valljuk, hogy a nyelv Isten ajándéka, mellyel ehhez méltó módon kell élnünk! Az az isteni üzenet, amit a lelkész tolmácsol hallgatósága felé, csak úgy juthat el az ember szívéig és lelkéig, ha tisztán és érthetően szól; azon a nyelven, amit anyanyelvnek mondunk, amely a múltból jön, s amelyet a hagyományok és ősök megszenteltek, becsessé és értékessé tettek, ránk örökítettek. Csak akkor van értelme a szónak, ha az nem bizonytalanul, nem fakó hangon vagy nyekeregve szól, hanem súlyosan, veretesen és ékesen!

Az idegen környezetbe került emberek számára az anyanyelv nemcsak az egyazon nyelvűek egymás közti jobb megértését szolgálja, hanem összekötő kapocs a múlttal, a hagyományokkal, az ősökkel, a szülőfölddel, a Hazával, a nemzettel, a nemzeti kultúrával, a gyökerekkel. Mindettől megfosztja magát az, aki anyanyelvét eldobja magától, és mindettől megfosztja gyermekét az, aki nem gondoskodik annak megfelelő átörökítéséről.

- Egy jó évtizede tapasztalod, mint kopik a nyelv, miként sérül a lélek az idegenben. Hogyan látod: a szülőföld elhagyásával kötelező módon bekövetkezik a lélek csonkulása is?

- Nem kötelező hogy bekövetkezzék! De hadd fordítsam meg a szót Sütő András egyik tartalmi hasonlóságot mutató kérdésével: - nem okoz-e súlyosabb lélekcsonkulást az, ha valaki tíz-húsz éven át elhallgattatva, ellehetetlenítve, bebörtönözve, vagyonától megfosztva, rémuralom közepette, a megfélemlítés légkörében él - szülőföldjén? Ha tehát a szülőföldön is bekövetkezhet a lélekcsonkulás, ugyanúgy bekövetkezhet attól elszakadtan is, - de nem kötelező módon! Az viszont vitathatatlan, hogy idegen környezetben iszonyatos ütemben kopik a nyelv, fogy a szókincs, hogy idegenné válik a hangsúly, a mondatszerkezet, de megváltozik a gondolkodás menete, változik az értékrend, - végtére egy bizonyos mértékig minden sérül, talán csonkábbá is válik.

Ezzel szemben azt sem szabad lebecsülni, hogy az idegen környezet sok szempontból gazdagabbá tehet: azzal, hogy az ember egy új nyelvet megismer, szókincsét bővíti, helyesen fűzi annak szavait és mondatait, hagsúlyát tökéletesíti, azáltal nemcsak általános nyelvi készségét fejleszti,   hanem az új nyelv révén új ismeretekhez jut, megismeri mások gondolatmenetét és értékrendjét,  s ezáltal ő maga is talán kiegyensúlyozottabbá, megértőbbé és türelmesebbé válik, s a távolból szemlélve jobban megérti egykori önmagát, nagyobb összefüggésben látja népét s annak múltját, tisztábban látja tévedéseit, de még tisztábban látja s jobban megbecsüli értékeit, s nagyobb műveltséggel, szélesebb látókörrel rendelkezvén minden bizonnyal a jövőért is többet tehet!

- Melyik a jellemzőbb: a csonkulás vagy a gazdagodás? Milyen esetekkel szoktál találkozni?

- Jóval és rosszal egyaránt találkozom, mint bárhol a világon, ahol emberek élnek: az anyaországban ugyanúgy, mint az általunk sokszor alaptalanul mitizált erdélyi lélekben. Amint odahaza, itt is megtalálható a széthúzás, de ugyanúgy az önzetlen segítőkészség, az önfeladás ugyanúgy, mint a végsőkig kitartás szelleme! Többen kérdezik viszont - joggal -, hogy miért oly hajlamosak a magyarok a borúlátásra? Én úgy gondolom, hogy ennek nagyon is jól meghatározható - más nemzetektől valóban megkülönböztető - történelmi oka van. Akár kimondjuk, akár tagadjuk, a tény az tény marad: - az a megrázkódtatás, amely Trianon óta sújtja az egész nemzetet, tudat alatt ott él minden magyarban!

Ne akarja senki se belénk beszélni azt, hogy marakodóbbak, széthúzóbbak volnánk, mint más nemzetek! Ilyen összefüggésben nem látok különbséget a magyarok vagy észtek, a svédek vagy lengyelek, a zsidók vagy palesztinok, a románok vagy szerbek között. Minket viszont szétdaraboltak, apró részekre szaggattak, s külön-külön összetörtek, amennyire csak lehetett.

A rész bár ugyanolyan tulajdonságú, mint az egész, s a kis közösségek is bár tükörképei a nagynak, jellemzőjük mégis az, hogy bennük minden sűrítetten van jelen, kiélezetten jelentkezik, következésképpen jobban is látszik. Szembetűnőbb a rossz, és magasztosabb a jó.

Itt egyből feltűnik és megvetés kíséri azt, ki nevet cserél, - odahaza a sokszázezer vagy milliónyi közt észrevétlen marad. Itt észrevesszük, ha némely fiatalunk már csak töri a nyelvet, - odahaza egész vidékeken elfogyott a szó. Itt nagy felháborodást vált ki, ha egy magyar bűnténybe keveredik, - odahaza a mindennapok része ez. Itt mindenki felfigyel arra, ha valaki kitüntetésben részesül, - odahaza csak úgy osztogatják a kitüntetések százait. Itt nagyra becsült egy jó előadás és eseményszámba megy, ha valakinek könyve jelenik meg, - odahaza követni se lehet az előadások, a megjelent könyvek, lemezek, filmek, különféle művek és alkotások áradatát.

De itt nem különös, ha valakinek rangja van, - otthon gyakran hajbókolnak érte. Itt nem rendkívüli, ha valaki gyakran cseréli autóját, - otthon az már tisztességtelennek minősül. Itt nem különös, ha valaki néhány évi tartózkodás után (a leggyakrabban nyilván banki kölcsönből) házat vásárol, - otthon az ilyen elérte “élete célját”. Itt nem különös, ha időről időre alkalmunk van találkozni otthoni politikusokkal és kormánytagokkal, - otthon szerencsésnek mondják azt, akinek ilyen ismeretsége van. S a sort folytathatnánk.

- Van-e jellegzetes feladata a külhoni lelkigondozásnak?

- Erre az elveszett juhról szóló példázatban, kérdés alakjában fogalmazódik meg a legtalálóbb válasz: “Melyik ember az közületek, akinek ha száz juha van, és egyet azok közül elveszt, nem hagyja ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy az elveszett után, mígnem megtalálja azt? És ha megtalálta, felveti az ő vállára, örülvén. És haza menvén, egybehívja barátait és szomszédait, mondván nékik: Örvendezzetek én velem, mert megtaláltam az én juhomat, amely elveszett vala.”

Az egyház alapvető feladata, küldetése épp ebben áll: megkeresni az elveszetteket.

 Lelkigondozásra természetesen elsősorban azoknak van szüksége, akik valamilyen oknál fogva segítségre szorulnak, vagy csak arra, hogy legalább valaki meghallgassa őket: haldoklók, gyászolók, betegek, nyomorékok, lelki sérültek, öngyilkosjelöltek, öregek, egyedülállók, elváltak, becsapottak, bűnelkövetők, kiközösítettek, munkanélküliek, a magukkal meghasonlottak, a reménytelenségben élők. Ilyenek nem csak a kivándoroltak között, de otthon is nagy számban vannak.

 Lelkigondozásra nem csak a sérülteknek van igénye. Arra is szükség van, hogy valaki megoszthassa mással örömét, elmondhassa önmaga vagy hozzátartozója sikerét, elújságolhassa szenzációs felfedezését, beszámolhasson útjáról, meghívhasson házavatójára, gyermekének keresztelőjére, fiának konfirmációjára, lányának kicsengetésére, az ifjú pár esküvőjére, hogy legyen aki meglocsolja, akitől piros tojást kapjon, aki megdícsérje főztjéért, akivel együtt töltse a karácsonyestet, akitől meglepetést várjon vagy akinek ajándékot adjon. Minden embernek szüksége van egy társra, - az embertársra, a közösségre. A közösség megtartó közeg: erőt adó, ha kell együttérző, ha kell együtt mulató, - egy hely, ahonnan el lehet indulni, s ahova vissza lehet térni. Otthon az elveszett otthon helyett, egy kis haza az elhagyott helyett.

- Milyen rendszerességgel látogatod végig a 17 gyülekezetet? Mi az, ami belefér például egy hétvégi körútba?

- Finnországba és Észtországba negyedévenként jutok el, de Svédország 14 gyülekezetét és Oslót havi rendszerességgel keresem fel. Ezeken kívül vannak a temetések, amelyeket csak hétköznap lehet tartani. Érzékeltetésül hadd vázoljak egy eléggé zsúfolt hétvégét, amelyen egy temetés, négy istentisztelet, egy keresztelő, két presbiteri megbeszélés, egy beteglátogatás és egy családlátogatás volt beiktatva.

Pénteken reggel 6-kor kelek, 7-kor indulok Stockholmból Göteborgba (500 km), ahova 12:45-kor érkezem, épp átöltözök, 13 órától a kápolnában vagyok, majd elvégzem a temetési szertartást, 17 óráig még a gyászolókkal itteni szokás szerinti toron vagyok, 18 órától egyik presbiterünk vár megbeszélésre, 19 órakor továbbindulok Göteborgból Ljungbybe (220 km), ahova 21:30-kor érkezem, majd másfél órányit a szállásadó család körében töltök, 23:30-kor lefekszem.

Szombaton 7-kor kelek, 9:30-tól presbiteri gyűlés, 10:30-tól a templomban vagyok, 11-től istentisztelet és keresztelő, utána - itteni kötelező szokás szerint - további egy-másfél órát a gyülekezettel kávézok, beszélgetek, 14:30-tól keresztelői ebédre várnak, alig egy órányi időm van rá, 15:30-kor indulok Ljungbyből Sölvesborgba (145 km), ahova 17 órakor érkezem, 17:30-tól istentisztelet, utána megint kávézás, beszélgetés, de 20:30-tól még családi ünnepélyre várnak, s jó, ha éjfél után 1 körül lefekhetek.

Vasárnap 7-kor kelek, 8:30-kor indulok Sölvesborgból Malmőbe (135 km), ahova 11-től beteglátogatásra várnak, 13 órától a templomban vagyok, 13:30-tól istentiszteletet tartok, majd beszélgetés, kávézás a tagokkal 16:15-ig, 16:30-kor indulok Malmőből Helsingborgba (70 km), ahova 17:30-kor érkezem, 18 órától istentisztelet, kávézás és beszélgetés 20:30-ig, 21-kor indulok Helsingborgból Halmstadba (100 km), ahova 22 órakor érkezem, még egy félórányit vacsora keretében beszélgetek a szállásadó családdal, éjfélkor lefekvés.

Hétfőn 6-kor kelek, 7-kor indulok vissza Halmstadból Stockholmba (510 km), ahova 12:30 körül érkezem (de gyakran előfordul az is, hogy valami hétfőre beütemezett dolog miatt még vasárnap este 9-kor Helsingborból egyenesen Stockholmba indulok (590 km), s legjobb esetben éjjel 3-4 körül érkezem meg).

Röviden ez azt jelenti, hogy péntek reggeltől hétfő délig (3 nap és 5 óra) szolgálati úton voltam, melynek során 19 órát vezettem, összesen 1680 kilométert (a városokon belüli távolságokat nem is számítva), a szolgálati helyeken (temető, templomok, gyülekezeti termek) a gyülekezet körében töltöttem 16 órát, presbiterekkel egyházszervezési kérdésekről tárgyaltam 2 órát, 1 órányi időt tudtam beteglátogatással tölteni, s összesen 3 családot látogattam meg, amelyek körében 6 órát voltam. Kimondottan szolgálatban 25 órát töltöttem (három 8 órás munkanap), de további 19 órát vezettem ugyancsak szolgálati érdekből (két és fél munkanapnyi időt), ami azt jelentené, hogy egy normális munkavállaló egy heti munkaidejét három napba sűrítve teljesítettem.

Amikor hétfőn hazaérkezem, a kimerültség ellenére hozzálátok a hétköznapi tennivalókhoz: az adminisztratív munkához, a lap szerkesztéséhez stb, s ez így folytatódik a következő hétvégéig. De mit tapasztal munkámból egy bárhol élő egyháztag? Azt, hogy egy hónapban egyszer megjelenek a templomban, megtartok egy istentiszteletet, egy kevés időt még a tagokkal töltök, s máris továbbállok. Az igaz, hogy ez a tag is megkapja ingyen kiküldött folyóiratunkat, hogy alkalomadtán az ő gyermekét is megkeresztelem, gyermekét konfirmálom (azelőtt természetesen hónapokon át kátéoktatásban részesítem), őt magát esketem vagy hozzátartozóját eltemetem, s minden ilyen alkalmat több telefonos egyeztetés előz meg, de hát ilyen esetek az ember életében alig néhányszor fordulnak elő, s ezért az egyén nem is érzékeli, hogy ezek mennyi többletmunkát jelentenek. Nyilván arra is kevesen gondolnak, hogy a szolgálatokra fel kell készülni, illik egynémely dolognak utánajárni és olvasni. Röviden: iszonyatosan megfeszített ütem ellenére a látszat kevés.

- Egy átlag erdélyi ember, de bármely otthoni lelkész számára is elképzelhetetlen az a lendület, de főként megfeszített ütem és iram, amivel szolgálatodat végzed, közben otthon lapot szerkesztesz, a hivatali teendőket ellátod, naponta több órát telefonálással töltesz... Mi hajt vagy ösztönöz arra, hogy mindezt vállald?

- Kezdettől tisztában voltam azzal, hogy hosszú távon, egyedül ezt képtelenség csinálni. Szolgálati területem közel akkora, mint az egész Kárpát-medence. Évente mintegy 70.000 kilométert vezetek - többnyire egyedül -, sokszor kora hajnalban indulván, gyakran éjszakába nyúlón, esőben, ködben, havazásban, síkos utakon. Évente 130-nál több istentiszteletet tartok, s ezeken kívül keresztelek, esketek, temetek ott és akkor, amikor azt igénylik. Akkor, amikor még csak 8 szolgálati hely volt, elődöm legalább két teljes állású lelkész alkalmazását kérte, persze rá se figyeltek.

Amikor már több éve végeztem - nem ugyanazt, hanem kétszer többet mint Koltai -, előfordult, hogy némelyek megkérdezték: ugyan mivel töltöm az időmet hétköznapokon? Munkaadóm, mely a magyar állást csak púpnak érezte a hátán, valójában egyáltalán nem törődött azzal, hogy öt vagy tizenöt helyen szolgálok, s hogy milyenek szolgálati körülményeim, de igenis odafigyelt az olyan hangokra, amelyek a magyar szolgálatnak a svédbe való beolvasztását indítványozták. Akaratlanul azokra kellett gondolnom, akik már 1990-ben úgy látták, hogy küldetésüket betöltötték, s most akár utánuk az özönvíz. 1994 végén kitudódott, hogy egyetlen identitás-zavaros, nevét már régen megváltoztatott egyén ténykedése áll a dolgok mögött, s ez 1995-ben már személyem elleni rágalmazással folytatta, a Magyarok Világszövetségében végzett munkámat egyházi pénzen folytatott hobbytevékenységnek nevezte, majd Új Kéve című lapunkat nevezte fasisztának, s szerkesztő-társammal együtt erdélyi szabadságharcosoknak mondott! Nem is tudta, mennyire megtisztelt állításával, de igenis tudta, hogy milyen veszélyes lehet, ha bárki - akár csak részben is - hitelt ad ennek! Igen, az erdélyi ember számára elképzelhetetlen, hogy ilyenek itt is előfordulnak.

El tudod képzelni, mennyire kimerítő, időt és energiát emésztő, idegeket romboló, hangulatot rontó az, hogy gyakorlatilag már kezdettől önvédelmi harcra szorultunk egy olyan ellenféllel szemben, amelyet nem is lehetett pontosan meghatározni, vagy amelyet nem lehetett, nem volt “tanácsos” sem “illendő” néven nevezni?! 1997 februárjában már az állás felére csökkentéséről döntöttek, amit akkor egy országos aláírásgyűjtéssel megakadályoztunk. 1998 januárjában előzetes értesítés nélkül megszűnt az állás, s azt csak márciusban, az internet útján kért nemzetközi támogatással tudtuk visszaszerezni.  Állásom 1999 júniusának végén megszűnik, s most újból hadakozunk - immár önmagunkkal!

Első kérdésed ez volt: elhagyhatja a pásztor a nyájat, abba hagyhatja a pásztorkodást? Válaszom legszívesebben most is egy határozott NEM lenne, - de hangom kissé elbizonytalanodik és megremeg. Csak halkan kérdem, s még csak nem is tudom kitől: - ahhoz, hogy az “ígéret földjére” bejuthassunk, kötelező-e feláldozni azt, aki annak határáig együtt vándorolt a pusztában a rábízottakkal?

Azt is kérdezted: mi hajt vagy ösztönöz arra, hogy ezt a munkát így végezzem, - egyedül? Mindig azt reméltem, hogy a helyzet javulni fog, s egy rövidtávú nagy nekirugaszkodást ki lehet bírni. Nevetni fogsz rajta, de a hegymászások során hozzászoktam ahhoz, hogy ne a pillanatnyi kaptató nehézségén merengjek, hanem a még nem is látott célra összpontosítsak. Másként úgy éreztem, hogy mind a magam, mind a közösség érdekében kötelességem áldozatot hozni, ugyanakkor megvolt bennem az, amit valaki “szent őrület”-nek nevezett. Mindezeken túl ott volt az erdélyi sors, mely annyira megedzett, hogy semmi sem tűnt lehetetlennek - rövid távon! De idestova már tizedik éve végzem ezt, s ha most újból megkérdezel: hogyan lehet? - válaszom rövid: Nem lehet! Ezt így nem lehet és nem is szabad tovább folytatni, - át kell gondolni nemcsak az északi országokbeli szórvány, de minden külföldre szakadt szórványközösség jövőjét is! Ez már nem csak a mi feladatunk, hanem közös ügy: - a nemzet ügye.

- Az 1989-es rendszerváltás után úgy tűnt: akár tömeges hazatelepedésre is sor kerülhet. Aztán kiderült, hogy a kérdés sokkal bonyolultabb, mintsem gondoltuk volna, hiszen a szülőföld szeretete vagy a hazaszeretet nem csupán érzelmi tényező.

- A tömeges hazatelepedésben soha nem hittem, bár épp magam írtam az Új Kévében a bukovinai székelyek századfordulón történt hazatelepítéséről, s míg róluk írtam, sokszor elérzékenyültem, hiszen egy kicsit úgy éreztem: ott ülök velük a szekereken, a vagonokban, az ígéret földjére vivő uszályokban. Ismerjük történetüket, - leszármazottaik közül többet személyesen is ismerek - Svédországban! A hazatelepedéshez nem elég a lelkesedés, a mégoly tiszta érzelmek sem elegendők! Józanul átgondolt, megtervezett és határozott cselekvés szükséges ehhez. Akkor, a millenniumi légkörben kokárdás tömegek fogadták “hazatért testvéreiket”, - ma gyanakvással fogadják az ilyen gondolattal élőt.

Én is dédelgetek álmokat, s álmaimban gyakran otthon vagyok, ha nem is épp Vásárhelyen, de mondjuk a Nyárád-mentén vagy éppen a Somló-hegy alatt. Szívem szerint akár most indulnék! Híveimet is arra buzdítom, hogy ne égessék fel a hidakat, amelyeken át az út egykor talán hazavezet.

Egykor hatéves sem volt fiacskámmal, egy szál hátizsákkal indultunk neki az idegennek. Egy óra állt rendelkezésünkre, hogy becsomagoljunk, búcsúzzunk. Akkor úgy éreztem, mennünk kell. Ma már tudom: magunk elől sehová nem lehet elmenekülni!

Molnár-Veress Pál