Szente Imre 


ÁLDATLAN HUZAVONÁK A SZÓLÁSSZABADSÁG KÖRÜL

 

 

 

 

És monda az Úr: /…/ Nosza szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvüket, hogy meg ne értsék egymás beszédét. (1 Móz 11:5-)

 

 

Soha nem éreztük oly mértékben, mint most, a „globalizáció” küszöbén, hogy végzetesen nem értjük egymást mi emberek. Úgy tűnik, nem is akarjuk érteni. Fütyülünk egymás „szentjeire”: Nyugat Mohamedre, Kelet a szólásszabadságra, melyre pedig oly igen nagy szüksége volna. Mint a tejre is. De maradjon csak Dánia nyakán, igya föl inkább a Szahara homokja, haljanak éhen a csontra aszott gyerekek! Persze Dániára is nagy csapás a felvevő piac hirtelen csökkenése, de éhenhalni senki sem fog emiatt. A poklot elszabadító „bűvészinas” nyilván meg van szeppenve: mi lesz még ebből! Egyelőre nem színlik semmi értelmes megoldás. Mint általában a történelem konfliktusait, ezt is a ráunás „oldja meg”, ha lelohad a harci tűz s berekednek az artikulátlanul üvöltöző torkok. A hamu alatt tovább parázslik a gyanakvás, az ellenszenv. A leglényegesebb, valóban életbevágó feladatok pedig ezúttal is holnapra maradnak. Ha ugyan lesz még holnap…

     „Ijesztő jövőkép tárul elénk a Sötétebb világ c. tévéprogram nyomán” – olvasom a Dagens Nyheter 2006. febr. 6-i számában. „A globális elsötétedés jelenségét azoknak a részecskéknek a tömege okozza, amelyek az utóbbi másfélszáz év alatt halmozódtak fel a légrétegben a gépkocsi- és a légiforgalom által felhasznált ásványi energia égése következtében. Főleg a légkör alsóbb rétegeit használó hosszútávú repülőjáratok ludasok az elsötétedésben: kevesebb napenergia ér a föld felszínére, egyben a nedvpárolgás is csökken, mert megváltozik a felhők minősége.            

     Világszerte hasonló következtetésekre jutnak a kutatók mind az okokra mind az okozatokra nézve. A monszun esőzések kihagyásai és emberek-állatok millióinak szárazság okozta éhhalála az elsötétedésnek tulajdonítható, ami csak rosszabbodik idővel a sűrűn lakott területeken.

     A részecske-felhalmozódás mérséklő hatása számos okból csökkenőben van, ami szabad utat enged a széndioxid-kibocsátás okozta ún. melegház-hatásnak. Száz éven belül befejezett tény lesz bolygónk hőmérsékletének nagyfokú emelkedése s földrajzának teljes átalakulása. A sarki jég elolvadása hét-nyolc méterrel megemeli a tengerszintet, víz alá merítve a partmenti milliós városokat. A szárazföld egyre zsugorodik; télen pusztító áradások, nyáron homokviharok dúlnak, vészesen fogy a megművelhető termőföld, elsivatagosodnak a zöld övezetek, kipusztulnak az erdők még Európában is.

     A nyilvánvaló veszély ellenére elképesztően kevés történik annak hathatós elhárítására. Úgy tűnik, boldog tájékozatlanságban folytatjuk pusztulásba vivő nyugati életstílusunkat. A politikai pártok zöme gazdasági mutatókkal dobálózva szónokol  az állítólagos „növekedésről”, de hogy hova vezet mindez s mi történik, ha nem látunk haladéktalanul az életszínvonal-versengés korlátozásához, azzal  mit sem törődnek. Továbbra is gáttalanul szabadítjuk rá bolygónk bioszférájának pusztítására az adómentes üzemanyaggal támogatott személy- és áruszállító luxusjáratokat.”

     Időről-időre elhangzik egy ilyen Cassandra-jóslat, szerényen megbúvik a naponta ránk zúduló információ-özönben. Tán meghökkenünk, elgondolkodunk egy pillanatra, de aligha érezzük indíttatva magunkat lázas cselekvésre. Mit is tehetnénk mi, „fűgyökerek”? Ott vannak a politikusok, azért választottuk őket. Csakhogy nagy távlatú, népszerűtlen, költséges kezdemények őket sem vonzzák. A nagy pártok programjában kis tétel a környezetvédelem, s hogy a politika egészében, a választópolgárok többségének tudatában is az, abból is kiderül, hogy a miliő gondját felvállaló „zöldek” szinte minden országban a kiesés szélén lavíroznak.

     Hálátlan kutya az ember – mondanám, de nem akarom a kutyát sértegetni, beszéljünk csak az emberről, aki nem értékeli kellőképpen éltető elemeit, a napfényt, a levegőt, a vizet, a termőföldet, a növény- és állatvilágot. Persze mert ajándékul kapta mindezt, nem kellett kiharcolnia, sem fizetnie érte, úgy veszi mint ami jár ő „koronaságának”. Annál iszonyúbb árat fizet majd, ha könnyelműen elprédálja örökségét, élete és egészsége aranytartalékát.

     A felelősség elsősorban Nyugatot, pontosabban a fehér embert terheli. A színesek „csak” a túlszaporodással járultak hozzá a csődhöz, bár részben azt is a fehérek okozták a gyermekhalandóság jótékony csökkentésével. Ők követték el a múltban – a gyarmatosítással, a 19. század ipari forradalmával, a 20. század világháborúival és a hideg háború fegyverkezési versenyével –  azokat a természetpusztító bűnöket, amelyek az egész bolygó válságához vezettek, másrészt ők jutottak – éppen e bűnök elkövetésével s persze technikai rátermettségükkel és szellemük extrovertált irányultságával – olyan anyagi s társadalmi helyzetbe, hogy tehetnének valamit az emberi nemért, sőt az egész élő világért. Csakhogy ehhez felnőtté, erkölcsi lénnyé kellett volna érniük, levetkőzniük az önzést és önteltséget, gyerekes hajlamot a  kötözködésre, arroganciára.

     Jó, Nyugat méltán büszke lehet két nagy vívmányára, mellyel a harmadik évezredbe lépett: szuper technikájára és kevésbé szuper, de jobb híján a „legjobb” társadalmi berendezkedésére, a demokráciára. Ha azonban büszkesége gőggel, az „elmaradottak” lenézésével párosul, az annak a jele, hogy bölcsessége, empátiája megrekedt egy primitív szinten, ezért nem alkalmas arra a vezetői s nevelői szerepre, amire pedig oly nagyon igényt tartana. Máris minden jel arra mutat, hogy „pedagógusi” rátermettségét kétségbe vonják a potenciális tanítványok; technikai vívmányait eltanulják, demokráciájából pedig nem kérnek. Anélkül akarja s reméli behozni gazdasági lemaradottságát Kína; a máig tiszteletnek örvendő tömeggyilkos Mao példáját követve nyilván a paraszti lakosságból szándékozik kipréselni a csillagászati méretű költségeket. A környezet védelmével mit sem törődő iparfejlesztéstől el nem térítheti Nyugat aggodalma. Még dacosabban utasít vissza minden beleszólást „belügyeibe” Irán, s félő, hogy Nyugat nem tudja kiharcolni nukleáris programjának hathatós ellenőrzését, ami annyit jelent, hogy az atombomba réme – ezúttal az iszlámisták fanatizmusával párosulva – újra ráveti fenyegető árnyékát a világra.

     Ilyen sötét hátteret kell odaképzelnünk a hírhedt Mohamed-karikatúrák mögé, hogy kellőképpen felmérjük, micsoda könnyelműséget követtek el, idő- s energiapazarlást okoztak azok, akik eldobták ezt az égő gyufát a puskaporos hordók mellett. Végül is mit akartak elérni? Nehéz elképzelni, hogy minden cél nélkül csupán a szólásszabadságban akarták gyakorolni magukat, hiszen ebben úgysem volt okuk kételkedni. Karakánságukat akarták fitogtatni azzal, hogy éppen Mohamedet tűzték tollhegyre – szóval tisztában voltak tettük kockázatos voltával? Ki ne emlékezne Salman Rushdie kiátkozására, a fejére kitűzött vérdíjra? Bocsánatkérésükben azt állítják, hogy dániai moszlimjaikat nem volt szándékukban megbántani. De hiszen előre tudhatták, hogy megbántódnak. Türelemre nevelni akarták volna őket? Törődjenek bele, hogy a demokráciában a vallás, az ő vallásuk is ki van téve a kritikának, de még a kifigurázásnak is. Csakhogy ez a „jog”  még a nyugati (északi) demokratikus államokban sem teljesen problémátlan; lehet kétségbe vonni, sőt akár pereskedni is lehetne rajta. Két, egymással ütköző törvényre lehet ugyanis hivatkozni: az egyik a szólásszabadságot, a másik a „népcsoportot” védi. Ami egyszerűen s érthetően megfogalmazva azt jelenti, hogy a vallást szabad ugyan sértegetni, de a hívőket nem szabad. Ez természetesen fából vaskarika: világos, hogy a hívő embert sérti hite gúnyolása. Sérti a keresztény hívőt is, csak vérmérséklete és neveltetése tartja vissza hevesebb reakciótól. Különben is mint „többséget”, őt nem védi a „népcsoport”-törvény és ombudsman. Annál inkább például azokat, akik javában cincálják a házasság ősi intézményét, és mérget vehetünk rá, hogy sikerül elfogadtatni kihívó törvényjavaslatukat a parlamentben. Kisebbségként talán Dánia megbántódott moszlimjai is pert indíthattak volna a karikatúrák miatt. Aligha adtak volna nekik igazat, a keresztényekre hivatkozva, akik meg sem próbálnak pereskedni Jézusnak immár legalább másfélszáz évre visszamenő s az utóbbi évtizedekben az ízlés határait  jócskán áthágó tiszteletlen, sőt frivol ábrázolásai miatt.

     Ami ezután következett, nem volt meglepő, csak talán méreteivel s hevességével. A helyi moszlim lakosságot átlépte, megzavarta és megosztotta a világiszlám reakciója. Egyelőre nincs tisztázva, örül-e többségük e „segítségnek”, amely gyanússá, sőt esetleg gyűlöletessé teszi őket befogadó országuk lakosságának szemében: ahá, szóval így vagyunk! Nem állampolgárok vagytok, hanem „ötödik hadoszlop”! Ami azt illeti, az imámok, akik vándorprédikátorokként járták az ősz folyamán az „óhazákat”, riadóztatva az iszlám közösségek és diktatúrák fanatikus hangadóit, valóban veszélyesen közelítik az ötödik hadoszlop fogalmát. Híveik beilleszkedésének nem tettek jó szolgálatot, az „iszlámfóbiát” pedig, amiről nem győznek eleget panaszkodni, egyenesen indokoltnak mutatják az esztelen vandalizálás képernyő szolgáltatta tablói. Akik hajlamosak egyenlőségjelet tenni az iszlám és a terrorizmus közé, most megerősödhetnek ebben a meggyőződésükben. Mert igaz ugyan, hogy a milliárdot bőven meghaladó iszlám népességhez képest elenyésznek az ökölrázók és rombolók százezrei, de azért elegen vannak ahhoz, hogy félelmet keltsenek a nyugati tévénézőben, aki gyanítja, hogy ez az erőszakra kész tízezrelék már a Nyugat városaiban megtelepedett moszlimok közt is hasonló arányban van képviselve. Azt pedig nem csak gyanítja, hanem „tudja” is, hogy a fundamentalista iszlámizmus célja az egész világ átformálása, az „istenkáromló” nyugati demokráciák felszámolása s az ellenvéleményt nem tűrő teokráciák általánossá tétele – hisz ebből nem is csinálnak titkot a Mohamed helyett inkább Bin Ládent prófétájuknak valló tálibok s az öngyilkos merényletekre elszánt egyéb fanatikus csoportok. Ezért volna életbevágóan fontos a világ, de főleg Európa békés moszlimjainak meggyőzése, hogy ez a terrorizmussal fertőzött kisebbség, mely elrabolta, bitorolja, kompromittálja az ő vallásukat, nagyobb veszély, súlyosabb sérelem rájuk nézve minden karikatúránál.

     Most persze ez az aktuális sérelem óriásira dagadva hátráltatja a józan megfontolás  fölülkerekedését. Ezért volt végzetes hiba a dán újságtól éppen a prófétát s vele az iszlámot mint vallást kikezdeni. Végső soron a vallás az egyetlen, ami összetartja a különben távolról sem egységes, sőt olykor – mint most Irakban – belháborúktól szaggatott moszlim világot. Ám az egység egy csapásra helyreáll, mihelyt nyugatról jő a „támadás”, a konfliktus azonnal vallásháború színezetét kapja. Micsoda megkönnyebbülés a problémák tömegével küzdő közel-keleti diktatúrák számára: a felgyűlt elégedetlenség levezetődik a zászlóégetésben, a követségek s egyéb nyugati képviseletek rombolásában! Micsoda alkalom a fundamentalista pártok, szervezetek számára, hogy ők vigyék harcba a már-már közömbössé vált, de most felzúdult tömegeket az „ősellenség” megleckéztetésére! Annál nagyobb csapásként élik meg ezt a fordulatot az emberi és politikai jogokért küzdő egyének és csoportok, a diktatorikus iszlám államok szigorú megfigyelés alatt álló gyér ellenzéke. Nyilván őket is megbotránkoztatta a Jyllands-Posten csínytevése, mely ügyüket, szabadságharcukat nem csak hogy nem segíti, hanem hátráltatja azáltal, hogy gyanússá, kikezdhetővé teszi reformtörekvéseiket: tessék, ilyen demokráciát, ilyen szólásszabadságot akartok? Az érzelmeitől kormányzott tömeget pedig fogékonnyá teszi a fundamentalisták gyűlöletpropagandája iránt.

     A szólásszabadság eszméjének nem tett jót ez a meggondolatlan próbatétel. Amúgy is rájár a rúd manapság még a nyugati demokráciákban is. Csalatkozik az, aki napjainkban korlátlannak képzeli  évszázadok kemény harcainak ezt a vívmányát. Világos volt a képlet, míg olyan tekintélyektől kellett kicsikarni a szabad szólást, mint a király, az állam, az egyház. Elsősorban az írott szó felszabadításáért, a sajtószabadságért, a cenzúra eltörléséért folyt a harc. A mi negyvennyolcas forradalmunk fénypontja, a szabad sajtó szimbolikus megszületése Petőfi Nemzeti dalának kinyomtatása volt cenzori engedély nélkül. A cenzúra persze vissza-visszatért, ha ugyan valaha is elment: még a két háború közti irodalmi virágzásban is sajtóperek fenyegettek, s nem csak hazánkban, jeles költőket egy-egy vers miatt; a vád hol nemzet-, hol vallásgyalázás volt, rég túlhaladottak Európában. Napjainkban az elvilágiasodott  állam s a hatalmától megfosztott egyház példamutatóan gyakorolja a türelmet. Az állampolgárok azonban nemigen követik a jó példát: egyedek és csoportok egyre türelmetlenebbek, sértődékenyebbek, kihívóbbak, követelőzőbbek egymással, de főleg a többséggel szemben. Messze elmaradnak a Voltaire által megfogalmazott eszménytől: „utálom, amit mondasz, de életem kockáztatásával ragaszkodom ahhoz a jogodhoz, hogy kimondhasd.” Nem csak a moszlimok nem írják alá ezt az elvet: demokratikus országokban, amilyen Svédország is, különféle kisebbségek, „népcsoportok” kérik számon (szervezeteikkel s ombudsmanjaikkal) a többségen valódi vagy képzelt jogaik sérelmét, ugyanakkor az államtól azt követelik, hogy vonja meg bírálóiktól a szabad szólás jogát. „Számtalan a népcsoport, / mely sérelmez és követel, / ám ki a többséget sérti, / semmi bűnt sem követ el” – írtam úgy öt éve jobb sorsra érdemes Közérzet című szatírámban, melyet egyszeri, zártkörű közönségsikere után hidegre tett a nyúlszívű helyi magyar (ön)cenzúra, így alkalmazkodva a befogadó országunkra oly igen jellemző politikai korrektség illemtanához. Idevágó idézetek szerény munkátskámból: „Olyan demokrácia ez, / melyben egy céltudatos / kisebbség bármit elérhet, / ha elég erőszakos. // Az anyamadár is annak / ád, ki lármáz, tátogat; / a gyámoltalan fióka / jó, ha hébe-hóba kap. // Polgár-ijesztegetésre / kéznél van alattomos / „gyámjaink” fegyvertárában / jó egynéhány szó-mumus: // mint szexizmus és rasszizmus, / xeno- s homofóbia; / kire ilyesmik ragadnak, / van mért vakaróznia. // Egy ’népcsoport ellen izgat’ / – így nevezik ezt a bűnt, / mellyel a szólásszabadság / fényes csillaga letűnt.” Hasonlóképpen borong az Aftonbladet vitavezetője: „Mi történt Svédországgal? Valamikor a józan értelem otthona volt e földtekén, most meg már jó ideje méltatlankodástól és vádaktól hangos, harag és keserűség mérgezi levegőjét. Manapság mindenki sértettnek érzi magát ebben az országban.” Timothy Garton Ash oxfordi történészprofesszor szerint ez az egész demokratikus világra jellemző: „Ha a félelemkeltésre rájátszó, fanatikus csoportok sikert érnek el, levonják a tanulságot: csapj még nagyobb lármát, légy még türelmetlenebb, s minden akaratod szerint történik.” Sikerül elnémítanod – teszem hozzá – minden ellenvéleményt. „Törvényeket csikarnak ki: / zárja félelem-lakat / – ha a gondolatot nem megy – / legalább a szájakat” – írtam fönt említett Közérzetemben. Lám, most a moszlimok is tilalmi törvényt követelnek vallásuk védelmére, s korlátozni akarják a szólásszabadságot. A történelem óramutatóinak visszaforgatása azonban aligha sikerül s nem is kívánatos. Egyébként „hézagpótló” új törvények százai sem elegendőek a sérelmek megelőzésére s orvoslására; nem lehet csupán mechanikus eszközökkel összetartani egy társadalmat, ha hiányzik a törvények tégláit megkötő „emberség”, kölcsönös megbecsülés, empátia.

     Az empátiahiány sivatagában tenyésznek a fóbiák tüskés kaktuszai; ezekkel ijesztgetik egymást, főleg pedig a hagyományőrző többséget a maguknak előjogokat követelő „népcsoportok” militáns szervezetei. Minden kritikát, ellenvéleményt egy fóbia vádjának bevetésével ütnek el vita és érvelés helyett. A politikai korrektség kényszerzubbonya a demokráciákban lehetetlenné teszi az egymással ütköző nézetek józan tisztázását. Hamis érvelés, köntörfalazás helyettesíti az őszinte szót, amit azért nem lehet kimondani mert „egy népcsoportot sért” – ez pedig minden bűnök legnagyobbika a politikai korrektség szerint. Az ún. „fátyol-vitában” például a legváltozatosabb ellenérvek hangzottak el, miért ne burkolják magukat tetőtől-talpig kendőkbe a moszlim nők az iskolában és a hivatalban, csak a legkézenfekvőbb ellenérv nem: hogy a demokráciával nem fér össze a nők becsomagolása. Nem tőlem való ez az egyenes beszéd: Ayaan Hirsi Ali mondta egy interjúban, ostorozva a  nyugati demokráciák  elgyávulását: jaj, csak ne essünk az iszlámfóbia bűnébe! Mert akadnak immár, hála Égnek, e bátor  szomáliai asszonyhoz hasonló emberjogi harcosok a moszlimok közt is. Hollandiában él parlamenti képviselőként állandó rendőri védelem alatt, nehogy őt is eltegyék láb alól, mint azt a Van Gogh nevű rendezőt, akinek a filmjéhez ő írta a forgatókönyvet.

     Ayaan Hirsi Ali e mostani Mohamed-krízissel kapcsolatban is megszólalt: Salman Rushdie-val és más értelmiségiekkel egy francia lapban óvta Nyugat demokráciáit, ne hátráljanak meg az iszlámista fenyegetés, mint annak idején Hitler elől; ne engedjenek a szólásszabadságból gazdasági s politikai érdekekért. A svédországi, általában bocsánatkérést sürgető hozzászólások  közt  kitűnik józanságával s bátorságával egy moszlim kurd asszonyé, Nalin Pekgul, ismert politikusé: felháborítja ugyan őt is az iszlámot a terrorizmussal azonosító karikatúra, de inti hitsorsosait, szoktassák magukat hozzá, hogy egy szabad társadalomban a vallások is kritizálhatók. Hozzátehette volna: lehet felháborodni rajta, de tegyük fel ugyanakkor a kérdést, vajon teljesen alaptalanul került-e Mohamed békés turbánjába a füstölgő bomba? Elég határozottan elítélik-e az öngyilkos merényleteket a nyugati moszlim közösségek? Elhatárolják-e magukat azoktól, akik ujjongó tánccal fejezték ki örömüket szeptember 11. után? Akik mártirglóriával övezik az ártatlan civileket öldöső terroristákat? Minden igaza mellett is csak féligazság marad az állítás, hogy az iszlám nem terrorista, ha a terrorista merényletek túlnyomó többségét harcos iszlámisták követik el az iszlám nevében.

     Ha egyszer békés együttélésre szántuk rá magunkat – mit is tehetnénk egyebet azok után, hogy a sors és a történelem így együvé sodort bennünket a „multikulti” jegyében? – nem volna-e itt az ideje, hogy a nyugati iszlámság hangadói is egyértelműen állást foglaljanak a demokratikus értékek, egyebek közt a szólásszabadság mellett s ahogy a nyugati demokratikus közvélemény a konfliktus kezdete óta (sajnos, kissé megkésve) fokozódó meggyőződéssel vallja, hogy a szólásszabadságnak felelősséggel kell párosulnia, a maguk részéről „keresztényi” türelemmel nézzék el, ha a szólásszabadság olykor megfeledkezik „felelősségéről”. Semmi esetre se fogadják el, még hallgatólagosan se, diktatúrák s fundamentalista szervezetek kétes értékű segítségét.

     Az ominózus karikatúrák közlése „nem bűn volt, hanem hiba” – s mint olyan, a bűnnél is súlyosabb. Tanulság: a szóval csínján kell bánni, nem tanácsos vele dobálózni. Olyan az, mint a Toldi Miklós elhajította malomkő: „Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg?” A szóval csak addig vagyunk szabadok, míg el nem röppent ajkunkról vagy tollunkról, utána már megszűnik a hatalmunk fölötte. Vissza sem szívhatjuk. Ha pedig mégis megpróbáljuk, magunk is vétünk a szólásszabadság ellen. 

      A dán újságban eldobott szó nem ütött ugyan senkit agyon, de a szólásszabadságon sebet ejtett. Azzal, hogy mentegetőzni, bocsánatot kell kérni miatta, még hozzá abban a tudatban, hogy az égvilágon senki el nem hiszi, hogy nem meghunyászkodásból tesszük, hanem „toleranciából”. Nem lehet kacagás és bizony pirulás nélkül nézni, hogyan kapkodják le az internetről felelős európai vezetők a kópé fiatalok föl-fölrakott „mohamedjeit”. Ki kérhet itt bocsánatot s kitől?   Semmi esetre sem a dán kormányfő és semmi esetre sem  a világiszlámtól. A kormányfő csak akkor volna felelős a karikatúrák közléséért, ha Dánia diktatúra volna. Akiknek pedig joguk volt megbántódni, kizárólag Dánia moszlimjai, hisz világos, hogy nekik volt címezve a csúfolódás. Hm – egy pillanatra felmerült bennem a bizarr ötlet, hogy a dán királynő talán bocsánatot kérhetne moszlim alattvalóitól. Volna e gesztusban valami meghitt, családias, valami a népmese bájából, mint  a királyság korunkban jócskán anakronisztikus intézményében is. Esetleg bizalmasan közölhetné panaszos alattvalóival, hogy megvesszőztetné azt az impertinens szerkesztőt, ám ettől a jogtól már felmenőit is rég megfosztották.