Szente Imre    

NÉPIRTÁS-VETÉLKEDŐ

Rendhagyó korunk rendhagyó vetélkedőkre ad alkalmat. Be lehet például nevezni a „népirtók” vetélkedőjére, ahol a „nézők” (vagyis mi mindnyájan, akik megszenvedői és tanúi voltunk a huszadik század népirtásainak) döntik el a „mérkőzés” után, ki viszi el köztük a pálmát. Koránt sincs ugyanis végérvényesen tisztázva e kérdés; hevesebb érdekelt „drukkerek” olykor össze is vesznek rajta. Határ Győzőnél olvasom: „A 20. század népirtó ’tevékenységében’ első helyen a japánok állnak, akik 1930-tól a második világháború végéig 44 millió kínait gyilkoltak le. A második helyen Sztálin a maga 35 milliójával. Gyenge harmadiknak Hitler futhat be a maga 11 milliójával; de már a kambodzsaiakat irtó kommunista Pol Pot (3 millió), az örményeket irtó törökség (másfél millió), a kurdokat irtó perzsák és irakiak rajthoz sem állnak.”

     Még a magamfajta „laikus néző” is beleköthet e kissé elnagyolt listába: Sztálinnak ugyan általában ötven milliót szokás tulajdonítani, de még úgy is jócskán lemarad  Mao ce Tung (újabb írásmóddal: Mao Zedong) mögött, aki – legújabb életíróinak nemrég megjelent könyve szerint – hetven millió kínai halálával terhelte nem létező lelkiismeretét, mégis a „legnagyobb hazafinak” kijáró tisztelet övezi holtában is; szülőfalujába csapatosan zarándokol a „hálás utókor”.

     Ezen a groteszk vetélkedőn, akárcsak a rekordhajszolásra beállított modern sportban, a nagy számok vívják ki a szörnyűködő csodálatot. Indokolatlanul, ha meggondoljuk, hiszen a hamarosan  tízmilliárdra rúgó földlakóra számítva a természeti csapások és az öldöklések áldozatainak tízmilliói sem nyomnak többet a latban, mint mondjuk a katalaunumi csatatéren elesett százezer harcos az Attila korabeli földnépességhez képest.

     Határ Győző mond még egyebet is (szörnyűködni valónak): „Hitler mint Mózes legjobb tanítványa az ószövetségből vette a receptet. Ez és minden holokauszt megengedhetetlen, gyalázatos és égbekiáltó, de a hitleri sem volt holmi „szuper holokauszt”, lévén a történelemben minden népirtás nem a kivétel, hanem a szabály.”

      Hogy a népirtás, genocidium „receptje" benne van az ószövetségben, minden bibliaolvasó tudja, ha nem szellőzteti is. A népirtás végigkíséri Mózes népe vándorlását a pusztában s folytatódik Kánaánba érkezése után. Az Úr, aki előttük jár, kijelöli a kíméletre s a kiirtásra szánt népeket. Szihon, Hesbon királya ellenszegül, de az Úr, a mi Istenünk, kezünkbe adá őt és az ő fiait és minden ő népét…És elfoglaltuk minden ő városát abban az időben, és fegyverre hánytuk az egész várost: férfiakat, asszonyokat és kisdedeket; nem hagytunk menekülni senkit. (5 Móz 2:33-34) Hasonló sorsra jut Óg király népe is: És fegyverre hánytuk azokat, amint cselekedtünk vala Szihonnal, Hesbon királyával, fegyverre hányván az egész várost: férfiakat, asszonyokat és a kisdedeket is (5 Móz 3:6). Sámuel ajkával így parancsolja meg az Úr Saulnak a csecsszopókra, sőt a háziállatokra kiterjesztett népirtást: Most azért menj el és verd meg Amáleket, és pusztítsátok el mindenét; és ne kedvezz néki, hanem öld meg mind a férfit, mind az asszonyt, mind a gyermeket, mind a csecsemőt mind az ökröt, mind a juhot; mind a tevét, mind a szamarat (1 Sám. 15:3)

     Hogy a történelemben a népirtás nem a kivétel, hanem a szabály, az sem szorul bizonyításra. De vajon csak az áldozatok száma dönt a népirtások versenyében? Nem különös, hogy épp a népirtás világbajnokai, Mao és Sztálin számíthatnak nemcsak feledésre és bocsánatra, hanem még nosztalgiás emlegetésre, nemzeti nagyságnak kijáró hódolatra is az áldozatok unokái részéről?  A kínai és az orosz nép úgy látszik, nem valami haragtartó tömeggyilkosaival szemben. De hiszen már pompázatos temetésükön bőven hullatta értük könnyeit. Az istenadta nép hajlandó volt elhinni, hogy ők jót akartak, nem is tudtak a visszaélésekről, mások gonoszkodtak a hátuk mögött s a nevükben.

     Nehezebben gyógyuló, bár nem szükségképpen gyógyíthatatlan a seb, ha a népirtás hóhérai idegenek. A kínaiakat tizedelő japán mészárlás talán „rokonok dúlásának” számított, mint nálunk a török hódoltság. Iszonyúan megsínylettük, országunk elnéptelenedett, de haragszunk-e a törökökre? Thökölynek, Rákóczinak már szövetségesei és menedék adói voltak. A japánoknak már csak valóban idegennek számít Amerika, mégis régóta kibékültek, együttműködnek vele, bár lelkük mélyén érzik s őrzik a tüskét, hogy két nagyvárosuk lakóin mint kísérleti nyulakon próbálta ki az atombombát. (Sántít az érvelés, hogy szükség volt rá a háború gyors befejezéséhez.)

     A népirtás akkor a legnehezebben feledhető, pláne megbocsátható, ha etnikai-faji vagy vallási fanatizmus az indítéka, ha egy népet mint valami gyomot vagy kártékony állatfajtát ki akar iktatni az élők sorából az öntelt faji gőg, vagy az ádáz gyűlölet. Ilyen kísérlet szenvedő alanyai voltak a közelmúltban a zsidók, a cigányok, az örmények, a kurdok, a bosnyákok, némely afrikai népek – a lista távolról sem teljes. Az a megrendülés és trauma, amit az ilyen népirtás előidéz nemcsak azokban, akik átélték és túlélték, hanem akik idejében elmenekültek előle, hatványozottan nagyobb és makacsabb egyéb fajta népirtás traumájánál. Vajon miért? Az állatvilágból vett számtalan megfigyelés bizonyítja, hogy természet-anyánk az egyedi lény javát, biztonságát, túlélését alárendeli a faj javának, biztonságának, túlélésének. Génjeiben hordja hát az ember is, hogy súlyosabb a közösség, a „nép” veszélyeztetettsége, mint saját énjéé. Ha a megpróbáltatás idején csak a maga bőrének mentésére gondol is, a vész elvonultával maradandó traumaként üli meg tudatát, de méginkább tudatalattiját  az a hallatlan sérelem, hogy kétségbe vonták annak a népcsoportnak létjogosultságát, amelyhez tartozik. nem akar megszűnni a félelem sem, hogy ez megismétlődhet, ha egyszer megtörtént.

     Úgy tűnik tehát, hogy legalábbis a szenvedő alanyok és utódaik ítélete alapján a számbeli túlsúly ellenére nem a sztálini-maói népirtás-típus viszi el a szörnyetegség nagydíját. A hitleri holokauszt eltörpülhet nagyságrendben hozzájuk viszonyítva, megszenvedői, elsősorban a zsidók, azt tartják példátlannak, megbocsáthatatlan gaztettnek, nemcsak saját sérelmüknek, hanem az ember sérelmének. Ezen az alapon ragaszkodnak a hitleri holokauszt történelmi egyediségének tételéhez. Újszerűségének tételezését azonban megkérdőjelezhetnénk az ószövetségi idézetek alapján.

     Annak ellenére, hogy nyilván más népek is pontosan úgy vélekednének s viselkednének, ha őket akarnák írmagostul kiirtani, mint a zsidók, s még természet-anyánk is helyeslően bólogatna hozzá, azt tapasztaljuk, hogy a mai emberiség egésze s a „történelem” nincs különösebb megértéssel  sem az oroszok és kínaiak megbocsátó nosztalgiázásával, sem a zsidók igényével szemben a holokauszt kivételességére, napirenden tartására. Mindkettőt amolyan „nemzeti” különcködésnek, mondhatnám nemzeti gyöngének érzi, azaz túlhaladottnak a globalizáció korában. Alapjában Határ Győző nézetét vallja tehát a népirtások megítélésében a világ: minden fajta népirtást el kell ítélnünk s hacsak lehet, megakadályoznunk – ám ezzel a „hacsak lehet”-tel azt is kénytelenek vagyunk elismerni, hogy nem mindig akadályozhatjuk meg, mint a természeti csapásokat sem. Csak látszat, hogy tőlünk függ az elhárítás sikere, valójában belénk, az emberlénybe van programozva, s nem bújhatunk ki a bőrünkből. Káin csak azért nem „népirtott”, mert még nem volt nép irtanivaló azon az egy szem Ábelen kívül.

     Lévén magyar és konzervatív „nemzeti”, megértem a zsidókat, hogy nem tudják, nem is akarják feledni a népük (fajuk? vallásuk?) meghurcoltatását, tragédiáját, megtizedelését. Mégis az az érzésem, hogy részükről nemzeti traumaként hordozni szörnyű élményeiket s ápolgatni azoknak emlékét nem egészen indokolt. Hitler célja ugyan valóban egy „nép” kiirtása volt, valójában azonban német, francia, olasz, holland, magyar, lengyel stb. állampolgárokat kényszerített megsemmisítő táborokba, ami csak Európa számos nemzete integritásának sérelmével s a deportálások céljának titokban tartásával volt lehetséges.

     A magyar zsidók elhurcolása is nemzetünk egészének sérelme volt – annak érezte a magyarság túlnyomó többsége, a nemzet elitje pedig szinte százszázalékosan. Csak a rosszindulat állíthatja (sajnos állítja is), hogy készséggel s tudatosan szolgáltattuk ki zsidó állampolgárainkat a biztos  pusztulásnak. A tudatosság vádja különösen sértő és alaptalan. Csicsery-Rónay István írja a Helikon július 25-i számában: „A deportálást kegyetlenül végrehajtók, de az áldozatok sem tudták, nem is hitték el, ha mondták nekik, hogy nem munkára viszik őket, hanem a halálba.” Állításának igazát zsidó tekintélyek is megerősítik. Az sem igaz, hogy „készséggel” teljesítettük Hitler egyre nyomatékosabb követelését a zsidók deportálására. Történelmi tény, hogy a nácik ezt csak országunk megszállása, 1944. március 19. után tudták kikényszeríteni, és mikor a nyár elején kiszivárgott Auschwitz szörnyű titka, a kormányzó leállította a további szállítmányokat. Így menekült meg Budapest zsidósága az elhurcoltatástól, de ekkor sem a Magyar Függetlenségi Mozgalom hathatós segítsége nélkül. Eichmann és klikkje ugyanis puccsot szervezett a fővárosi zsidók elhurcolására, ami meg is történt volna, ha a pilisi erdőkben rejtőzködő ellenálló páncéloshadosztály meg nem akadályozza. Koszorús Ferenc ezredesnek és hadosztályának érdemeit a haláltábort túlélő Tom Lantos így méltatta az amerikai kongresszuson: „Példátlan tettük az egyedüli ismert tény, hogy egy tengelyhatalom katonai erővel megakadályozta a zsidók elhurcolását. Ez tette lehetővé, hogy Raoul Wallenberg mentőküldetése sikerrel járhatott.”

     „Magyar Holokauszt” című figyelemreméltó cikkében Csicsery-Rónay István egyéb tényeket is felhoz érdemünkül: „Egész Európában a legnagyobb szabású zsidómentő akciók Magyarországon zajlottak le. Már a háború kitörése pillanatától zsidók tízezrei (osztrákok, lengyelek, szlovákiaiak, erdélyiek, sőt franciák) menekültek Magyarországra. A német megszállás után pedig megkezdődött a zsidók bújtatása a katolikus és protestáns egyházi intézmények és civilek részéről. Ezerszámra gyártották a hamis keresztleveleket, bár ez halálbüntetés veszélyével járt. Braham professzor szerint „25 ezer az olyan zsidók száma, akik nem védett házban vagy a pesti gettóban élték túl a vészkorszakot”, vagyis saját életüket kockáztató rejtegetőiknek köszönhetik túlélésüket. Azt is Braham professzor mondja „A holokauszt Magyarországon” című előadásában, hogy „egyetlen európai országban sem érezte magát a zsidóság akkora biztonságban, mint Magyarországon. Bízott az arisztokráciával és a kormányzattal kialakult kapcsolataiban, a zsidótörvényeket átmeneti intézkedéseknek tekintette, amelyek voltaképpen védelmét szolgálták.”

     Ezt olvasva fölmerült bennem a gondolat, hogy talán éppen ez a biztonságérzet, előlegezett bizalom okozta a zsidók némelyikének keserű csalódását és azóta is tartósított neheztelését irántunk, hogy végül mégiscsak rákerült a sor deportálásukra, amit nemcsak hogy tétlenül néztünk végig („elengedtük a kezüket” – Gyurcsány miniszterelnök megfogalmazásában), hanem még segédkezet is nyújtottunk hozzá – tagadhatatlanul a magyar társadalomhoz tartozó – nyilasainkkal és csendőreinkkel. A románokban például korántsem csalódtak akkorát: tőlük nem is vártak egyebet, mint amit kaptak, s talán még érdemükül könyvelik el azt is, hogy nem szolgáltatták ki őket Hitlernek, hanem karakánul jó hazai fejszével verték agyon őket. (Mi az, hogy „talán”? Pontosan ez hangzott el egy budapesti interjúban egy külföldön élő prominens magyar zsidó szájából: a román eljárást erkölcsileg magasabbra értékelte a mienknél – az agyonverésekről persze „feledékenyen” hallgatott.)

     Tévedés ne essék: én sem gondolhatok pirulás és utálkozás nélkül a zsidók bevagonírozását végző magyar csendőrökre: nem elég, hogy vállalták ennek végrehajtását, ráadásul, bár lehettek kivételek, a többségük kegyetlen s goromba volt a kiszolgáltatott deportáltakkal. (A tizenötéves Kertész Imre is rokonszenvesebbnek találta náluk a német láger őreit.) Már a sárga csillaggal való megbélyegzés szégyenkezéssel töltött el, s ebben minden jóérzésű magyar emberrel osztoztam: bűnrészessé lettünk ilyen aljasságban, saját polgáraink diszkriminálásában, csak mert Trianon jóvátételét reméltük a német szövetségtől. Csendes Béla, kollégiumi szobatársam s barátom versét idézve: „véres kezekkel gyilkosok közt / kapzsin a könny igazát elsírtuk.” – azaz kifejezést adtunk jogos fájdalmunknak Trianon miatt és örültünk a visszacsatolt területeknek. Hasonló tömörséggel fogalmazza meg Csendes verse (Psalmus Hungaricus a címe) baljós sejtelmünket, hogy keserűen megbűnhődünk még ezért: „Nem mossa mentség tisztára homlokunk, / sós bánatunk sem bélyegező kezünk.” – itt nyiltan elítéli a sárgacsillagos megbélyegzést. Van hát okunk a felelősségünk elismerésére és a bocsánatkérésre, s ezt meg is tették Antall Józseftől kezdve „szabad” kormányfőink és köztársasági elnökeink – írja Csicsery-Rónay. Zárószavait azonban azok is megszívlelhetnék, akik máig sem hagytak föl gyűlölködő megrágalmazásunkkal: „A trianoni Magyarország zsidóságának kb. a fele megmaradhatott. A magyar zsidómentő akciónak ezt az eredményét agyonhallgatni, sőt tagadni majdnem olyan vétek, mint a holokauszt tagadása. Ma már cikkek, tanulmányok százai, könyvek tucatjai, sőt dokumentumfilmek is tanúsíthatják zsidó honfitársaink életének megmentésére végzett tevékenységünket.”

     Befejezésül még egy gondolat, amit Trianon emlegetése juttatott eszembe: a 20. század brutális és látványos népirtásaival párhuzamosan szakadatlanul folyt s napjainkban is folyik a Kárpát-medencében egy kevésbé feltűnő, de annál szívósabb, nem a test, hanem a lélek elpusztítására összpontosított népirtás az elcsatolt területek magyarsága ellen, aminek következtében az utódállamokhoz csatolt három millió máris mintegy a felére apadt, és további fogyása megjósolható. E „szelíd” (mert alattomos) népirtásnak standard eszköze – hacsak nem fajult tettlegességig, mint jelenleg Szerbiában – az oxigén megvonása volt a magyar nyelv, kultúra, intézmények fenntartásától,  és ápolásától, jogaitól. Ezt csak azért említem, hogy legalább mi magunk el ne felejtsük, ha már a kutya se törődik vele.