KÖZÉRZET című versben írt szatírám megértéséhez szólnom kell pár szót annak keletkezéséről. Az ezredforduló táján fölmerült a gondolat, hogy az északi országokban élő magyar tollforgatóknak időnként találkozni kéne. Ez a kezdemény meg is valósult néhányszor az első esztendőkben. A Magyar Házban tartott összejöveteleken az önképzőkör rendezésében, a SMOSz és a Magyar Követség jóindulatú figyelmével kísérve folytak le a találkozások ismerkedés, baráti eszmecsere formájában. Veress Zoltánné Telegdi Magda azt a gondolatot vetette fel, hogy ki-ki írjon egy pályamunkát a „közérzet” témáról, melyet a következő találkozáson felolvas majd. Ha lesz rá pénz, esetleg még antológiát is megjelentethetünk a beérkezett pályaművekből. Ő tehát az az „Éva lánya”, akivel művem elején évődöm.
Javaslata nekem éppen kapóra jött, hogy minden szépítés, köntörfalazás nélkül kiadjam, ami csak a bögyömben van arról a jelenségről, amit én a demokrácia „meggárgyulásának” nevezek. A 2001. szeptember 11-i terrormerénylet ráébresztette a nyugati világot, hogy az évtizedeken át tartó szovjet diktatúra aggresszivitásánál is nehezebben kivédhető veszély fenyegeti. Kiderült, hogy nem csak ennek elhárítására nincs felkészülve, hanem belső ellenségeinek megregulázására sem. Megakadályozza ebben a „politikai korrektségnek” nevezett divathóbort: ez az, ami arra kényszeríti, hogy törvénytisztelő, dolgos állampolgárai rovására a törvényszegők „emberi jogainak” védelmére pazaroljon energiát és költséget. Számos példát sorolok föl, melyeket a napi sajtóból és tévé-adásokból gyűjtöttem – művem gerincét ezek a felháborító, olykor groteszk, komikus, a józan észt megcsúfoló esetek alkotják. Talán az igazságszolgáltatás elbizonytalanodása a legszembetűnőbb jelenség: országos megrökönyödést kiváltó bírói ítéletekről tudósít nap mint nap a sajtó. Még döbbenetesebb a belőlük levonható tanulság: hogyan vezet a többség megerőszakolása és elhallgattatása a harcos kisebbségek diktatúrájához, a szabad szó korlátozásához, végső soron tehát a demokrácia halálához, mielőtt még külső ellenségei megadnák neki a kegyelemdöfést.
E kurta áttekintésből is kiderül, hogy jócskán áthágom a PolKor (politikai korrektség) írott és íratlan törvényeit. Alighanem oroszlánrésze van ennek „munkátskám” tartós elfektetésében. Az írótalálkozó szűk körében ugyan csupa dicséret hangzott el róla, ez fölbátorít arra, hogy az internetre föltéve tágabb közönségnek is hozzáférhetővé tegyem. Igaz, hogy 2002 óta némely részletének aktualitása elhalványodott, mondanivalójának lényege azonban, sajnos, ma éppoly időszerű, mint akkor volt.
Szente Imre
Szente Imre: KÖZÉRZET
Egy megrendült interjúalany töprengései, miért érzi s miért nem érzi jól magát saját bőrében
Oly világban élünk, melyben
minden megeshet velünk;
édenkerti biztonságunk
óhatatlanul letűnt.
Igaz, Éva almácskája
már ott torkunkon akadt;
csutkája máig szaladgál
ráncos nyakbőrünk alatt.
Tárgyra térve: legelébb is
arról kéne vallanom,
szövegszerkesztőt ragadni
mi késztet, mily alkalom?
(Mert értelmét veszti lassan
a frázis: „tollat ragad”,
s mint a „körmére ég…”,
puszta nyelvi szerkezet marad.)
Nem alma szaladt gigámra,
csak egy huncut almamag;
cicaképű Éva-lánya
dúlta föl nyugalmamat.
No, nem úgy – ne tessék, kérem,
mindjárt félreérteni!
Van az ő ármányaiknak
ezerféle más nemi …
(Ej, hogy mindig arra botlok!
E „nemi”-nek nincs köze
holmi szexhez – „nemei” az,
mint Aranynál, vagy „neme”.)
Lássák, mit eszelt ki ez a
kis kíváncsi hölgyemény!
(Ő felel, ha megíródik
ez a fűzfaköltemény,
mellyel nyerni nem nyerek, de
azt bizony kockáztatom,
hogy eztán minden komilfó
klubból kigolyóztatom.)
Mert ha mással, férfitárssal,
férjével találkozom,
percig sem kételkedem, hogy
egy hogyvagy-gyal megúszom.
s főleg a DEMOKRÁCIÁBAN
Mit hanyagul ellegyintek:
„Köszi szépen, megvagyok.”
S egyik jobbra, másik balra:
– sétálunk, mint angyalok.
Ám az almaMAG DAgálya
ennyivel nem éri be;
mélyebb régiókban pásztáz
zseblámpája fényíve.
Nem hittem saját fülemnek,
elállt a lélegzetem:
hogyvagy helyett azt kérdezte,
milyen a közérzetem.
Ráadásul, hogy írásban
válaszoljak, dolgomat
így szabta ki: „Legyen ebből
szeptemberre dolgozat!”
Most hát ez északi kurta
nyárban fejem törhetem,
fölhányva múltat s jelent, hogy
milyen a közérzetem.
Tudja fene! – mondom – Arany
Jánost idézve megint,
s Máraira hivatkozva,
másik bölcsre, ki szerint
ön-analízisnek negyven
után semmi haszna már;
okulhat abból a csacsi,
nemigen a vén szamár.
Mivel e bűvös határon
én már jócskán túl vagyok,
s édesmindegy a világnak,
fogatlan szám mit gagyog,
legföljebb azért lehetne
rossz lelkiismeretem,
hogy elég gagyogásmentes
volt eddig az életem.
Vigasztalásnak tekintem,
ha ugyan vigasz lehet:
beszédesebbek se tették
jobbá ezt az életet.
Hát szőnyeg alá söpörve,
mi felgyűlt, a sok lomot,
gondtalan kutyám nyomában
gondlevetve ballagok;
átérezve: e pillanat,
amily múló, oly örök;
egyetlen jelenvalóság
két időtlenség között.
Bölcs hülyegyerek-mosollyal
bámulom a szép napot,
alázattal, áhitattal
elfogadva, mit kapok.
Életszülő Földanyánknak
áldozok két szín alatt:
korty vörösbor közbe-közbe
s szalonnából egy falat.
Alamuszi módra disznó-
testvérem bocsánatát
kérem, és remélem: ennyi
disznóságot megbocsát.
Mint a svéd miniszterelnök,
– bűntudattal bár – eszem
„testvérem” húsát, lévén a
vegánoknál több eszem.
Hogy élő élőnek étel,
azon méltán háborog
érző szívünk, ám a LÉTEL
már csak eszerint forog.
Nem az elv hát: a gyakorlat,
az az ember szégyene;
joggal vádolhat a lelkes
állatok szelíd szeme.
Mit velük tettünk s magunkkal,
tudatunk vérző sebe.
Aki ebbe belegondol,
nem lesz jó közérzete.
S attól sem…– Ha elkezdtem a
„kórlistámat”, folytatom:
inkább rontja, mint javítja
kedvem informátorom:
a TÉVÉ, mely (mint az Isten)
mindent lát, de nem segít,
kínzott retinánkra róva
krónikánk szörnyképeit.
Persze lehet, mégsem Isten:
Lucifer tálalja a
tévében a történelmet,
mint Ádám álom-sora
Madáchnál. A híranyagban
nem érdekesek a jók,
hacsak nem mint áldozatok,
túsznak termett milliók.
Lám, a Szeptember Tizenegy
példa éppen erre lett:
mint kaptak a jámbor ezrek
„történelmi szerepet”,
világfordító darabban,
szabadtéri színpadon,
mit százezrek néztek állva
s százmilliók pamlagon.
Megrázott e torony-omlás
és ami mögüle fel-
sejlett: kultúránknak végét
jósoló „Mene-Tekel”;
hogy „demokráciánk őre”
ekkora sebet kapott,
néhány papírvágó kés a
szívéig hatolhatott…
S ami rosszabb: Amerika
a leckéből nem tanul:
folytatja, hol nem is hagyta
abba, változatlanul.
Pedig hol a vasbombára
emberhúsbomba felel,
a harcot az utánpótlás
könnyűsége dönti el.
S mint a Hídavatásban „a
Duna győzi s adja még”,
úgy szüli a fanatizmus
önelemésztők nemét,
kik mennyei vagináról
álmodva, a közelit
csak gondosan megmetélve
és bevarrva szívelik.
Már nálunk is, mementóként
jár e csonkult nőiség,
viseli magán a burqa
ablakrácsos börtönét.
Nem folytatom, mert ha magam
tovább is így hergelem,
attól félek, hogy megsínyli
híres jó közérzetem.
Ráhagyom Amerikára,
hogy megoldja gondjait;
tán csak nem húzza fel újra
porba döntött tornyait.
Házacskákra bontja szét a
többi „büszkeséget” es,
monstrum-géppel belecsapni
hogy ne legyen érdemes.
Látómezőnket szűkítve,
nézzünk portánkon körül,
hol a demokráciának
régi lakóként örül
drága Európánk s benne
nemsokára nemzetünk,
ha a Himnusz-béli Balsors
jól ki nem bathik velünk…
(E té-há-t az anglománok
nem veszik talán zokon;
nem azonos a kiejtés,
de azért kicsit rokon.
Mentségemre hozom fel, hogy
míg ezt itt pötyögtetem,
nem lévén protéz a számban,
másképp nem is ejthetem.)
De a demokráciának,
sajnos, van egy nagy baja:
hogy beléesett a kórság,
az a vénkori „gyagya”.
Látványnak is rossz, ahogy a
taknya-nyála egybefoly;
túl sokat szívott be Rousseau
mákonyos teáiból.
S nincs kijózanodni mód, hisz
egyre tukmálja bele
az „intelligens kretének”
lótuszevő serege:
hogy alapjában az ember
– minden ember – jó, s ha nem,
annak okát meglelhetni
rossz körülményeiben.
Azokért meg ki felelős,
ha nem a TÁRSADALOM,
a demokratikus állam?
Hát ezen az alapon
oly szerepcserére nyílna
alkalom, mi képtelen,
ámde, sajna, korántsem csak
légbőlkapott képzelem.
Mert ha ártatlan a gyilkos,
akkor kárpótolni kell,
körülvenni luxusbörtön
kellemetességivel.
Áldozata? Hm, igaz, hogy
ő is szenvedett szegény,
ám a dolga csak jobb volt a
„világnak napos felén”.
S nem kétséges: ő már azzal,
hogy nem lázadt, vétkezett,
egy „rossz társadalmi rendnek”
nyújtván hű segédkezet.
Hát a demokráciánkkal
így állunk, bizony, ebül;
nyakig kisebbrendűsége
szégyenérzetében ül.
Nem csak a russzói tantól
lesz cselekvésképtelen:
partizánok lesnek rá a
harcias balszéleken.
Ők azok, kik jobban tudják,
mi a demokrácia:
vagy proletárdiktatúra,
vagy pedig anarchia.
Szorongatott helyzetében
megvédeni sem magát
nem tudja, sem polgárai
épségét s tulajdonát.
„Rendőrállam”-ot kiált a
sajtó, míg rendőreit
huligánok hajigálta
burkolatkövek verik.
Göteborgnak feldúlását
több reprízben nézhetem;
képzelheti, asszonyom, hogy
milyen a közérzetem!
Bicska nyílik ki zsebemben,
forrongó fejembe meg
felmerülnek régimódi,
ám hatékony módszerek.
Ezek részletezésétől
tekintsünk ezúttal el,
merthogy össze nem férnek e
kor magasztos elvivel,
mely emberi méltóságát
főleg annak tiszteli,
ki tettekkel bizonyítja,
hogy olyanja nincs neki.
Nagy zavar uralkodik e
fennkölt fogalom körül;
ősi hit szerint az Isten
adta nekünk örökül,
mint egy királyi palástot,
s ezzel elkötelezett,
hogy bölcsen uralkodjunk a
teremtett világ felett.
Ám mint minden örökséget
– s ezt jó fejben tartani –
az emberi méltóságot
el is lehet játszani.
Egyszerű és logikus, hogy
a magáét veszti el,
ki gyalázatosan bánik
mások emberségivel.
S ki eltékozolta, lássa,
mire megyen nélküle,
semmi ok, hogy kesztyűs kézzel
bánjon az állam vele.
Annál visszatetszőbb ez a
bűnöző-totojgatás,
társadalmi szinten űzött
áldozat-cserbenhagyás.
Emígy füstölgök magamban,
míg adómmal áldozok,
hogy kijavítódjanak a
göteborgi házsorok.
Ahhoz mit szóljunk, hogy napról
napra fiatalkorúbb
bűnözők folytatnak minden
erkölcs ellen háborút?
Táskáját karjával együtt
rántják el, a vágtató
mopeddel mellé farolva;
bánhatja szegény anyó
nem csak pénzét, de összetört
csontjait, sőt életét…
Ami cseppet sem zavarja
e gaznép közérzetét.
Nyomuk bottal üthetik, s a
rendőrség nem is siet
elfogni, hisz kiskorúak,
megbüntetni nem lehet.
Ha meg véletlen lebuknak,
Szociálra bízza, hogy
Javítóban üdüljenek
a javíthatatlanok.
Humánus törvény a bottól
óvja hitvány alfelük,
áldott lelkű félszegúszók
totojázgatnak velük
(tudvalevőleg a félszeg-
úszó halnak két szeme
teste egy felén lévén, csak
egy irányban lát vele),
kiknek mérlegén a néni
sorsa szinte súlytalan,
hisz ellensúlyként a tolvaj
„emberméltósága” van.
Van egy régi görög mondás,
kíméletlen, ám igaz:
hogy az ember, kit nem nyúznak,
nem is nevelődik az.
Hiú remény, hogy kiben nincs
legkisebb empátia,
arra hatni tudna holmi
fennkölt pedagógia.
(De hogy csak így zárójelben
megvalljam az igazat:
ujjal sem érintenék egy
efféle jómadarat.
Ízlésem és saját ember-
méltóságom tartana
vissza, nem az elvetemült
fickónak sajnálata.)
Botránkozzék csak kedvére,
ezt olvasván, asszonyom!
Mint leendő áldozatnak
mérgelődni van jogom.
Vagy garantálhatja-e, hogy
nem leszek akkor soron,
ha kilesik, hogy a lábam
már nehezen vonszolom?
Mert hiénaösztönnel a
gyengét, sántát, öreget
nézik ki, vagy a mobillal
elcsatangolt gyereket.
Kést nyomtak egynek nyakára;
tessék találgatni, mi
történt volna, ha zsebéből
kincsét úgy sem adja ki.
Sérthetetlenségük nékik
korlátlan hatalmat ád:
ketten-hárman terror alatt
tarthatnak egy iskolát.
A „másfajtát”, ha nem tetszik
képe valami okon,
kilógatják az ötödik
emeleti ablakon.
Szénapajtába csalják egy
Jónás nevű társukat,
s kényszerítik, hogy szájába
vegye a hímtagjukat.
„Csoportszex”-szel szórakoznak,
kisleányt teperve le,
ki a ligeten keresztül
igyekszik hazafele.
S hogy viszonyul ilyesmihez
az iskola rektora?
Sajnálkozva tár kezet, hogy
„ez nem az ő asztala”.
Tanórán kívüli tettért
nem az iskola felel.
Hát ki? Senki! Nincs gazdája,
így hát orvosra se lel..
Jónás kínzóit a Tanügy
„lélekismerői” tán
más intézetbe küldik a
gyalázatos tett után?
Méghogy! Nem segít szülői
kérés: a Tanügy süket:
nézze csak Jónás naponta
csúfondáros képüket!
Nem nézi. Fetreng a padlón,
hangosan zokog, remeg;
fél évig az iskolának
még csak tájára se megy.
Idegorvos sem segít, míg
házukat eladva nem
költözik el a család, hogy
újrakezdje más helyen.
Ami itt lelepleződik,
szeretetlenség, közöny,
elsatnyult részvét, amely nem
terjed túl egy szűk körön.
A Tanügy, a Szociál, a
himpellérek szülei,
rektor és tanárok együtt
sem találtak emberi,
engesztelő szót, hogy a seb
ne gennyesedjen tovább,
s meg tudjon bocsátani a
sértett gyermek és család?
Nem találtak. S ez magában
hordja az ítéletet:
atomizált társadalom,
lélektelen gépezet,
nem eleven organizmus
ez a demokrácia;
a lelke is mesterséges:
merő bürokrácia.
Körmönfont fogalmazással
szerkesztett törvényei
közt a dörzsölt bűnöző
a kibúvókat megleli.
Megáll az ész, hihetetlen,
hogy ez megtörtént legyen;
egy ország botránkozott e
páratlan ítéleten:
Ketten gyilkoltak meg egyet,
– állnak a törvény előtt.
Kérdezgeti a bíró, a
cimborák melyike lőtt.
Minthogy egymásra vallanak:
„Nem én lőttem, hanem ő”,
egy fura, „megoldhatatlan”
jogi helyzet áll elő.
Mert csak egy lőtt, ő a gyilkos;
annak, ki segédkezet
nyújtott, kisebb büntetés jár,
hiszen „csak” segédkezett.
Hogy oldja meg e dilemmát
a józan paraszti ész?
Gyilkosságért lakatolja
mindkettőt le az itész!
S milyen megoldásra jut egy
eszményi demokrata?
Mindkettőjüket fölmenti:
menjenek szépen haza!
(Megpróbálkozott e trükkel
két másik is ezután,
de nem sült el. Kutyavásár
is csak egyszer volt Budán.)
Egy motorkereskedő, ki
három kiskorút talált
éjszaka az üzletében,
egyet megfogott s bezárt,
hogy a kiszálló járőrnek
legyen kit átadnia.
Azt hitte, hogy bölcsen járt el,
de meg kellett bánnia:
Szabadságkorlátozással
vádolta meg az ügyész!
Így kerül szembe a bárgyú
jogszabály s a józan ész.
Így sorvad a polgárokban
lelemény, civilkurázs;
elgyávul a dolgozó méh,
s vérszemet kap a darázs.
Gépiesült rendszerünkben
salamoni bölcsesség,
Mátyás igazságossága:
őskorból való mesék.
Elkülönített „revír” az
igazságszolgáltatás:
„vadak” és „vadőrök” vannak
otthon benne, senki más.
Ott a sértett „felperes” csak
odatévedt idegen;
jobb teszi, ha meg se mozdul,
nehogy vádlottá legyen.
Hát ezért kapott orrára
koppintást a vakmerő,
tolvajára a boltajtót
rázáró kereskedő.
Ez a „vad–vadőr”-hasonlat
tán arra is rávezet,
hogy mért ajnároz az állam
börtöntöltelékeket:
Lehet, hogy a társadalom
ökológiája is
megkívánja, hogy hol őz van,
legyen ottan farkas is?
Olvasom, hogy karjalai
ordasok révén talán
megújul a kihalásra
ítélt farkasállomány.
Az ilyen „bevándorlóknak”,
nem örülnek a helyi
lakosok, kiknek okuk lesz
jószágukat félteni.
Nyilván nem örül az állam-
polgárok többsége sem,
ha „kimenősök” a várost
ellepik hétvégeken.
Vagy hogy a „zárt otthon”-ból a
„kiskorút” kiengedik,
jól tudva, hogy megjön újra,
tán egy hétbe sem telik,
elkövetvén megszokott és
új garázdaságokat,
szőrös lelkiismeretén
szárad pár új áldozat.
Mi a megoldás? Jó volna
szavazásra tenni fel:
döntsön az egész lakosság,
milyennek képzeli el
végül is az igazságos,
ésszerű jogállamot;
jó-e úgy, ahogy van, avagy
tarthatatlan állapot,
hamis premisszákra épült
összetákolt szerkezet;
hallatlan „szemveszteséggel”,
őrlő rozsdás gépezet?
„Az a legény, aki állja,
nem pedig az, aki üt” –
ez az elv lenne az állam
birkatürelme mögött?
Bár hitetlen, a jézusi
magatartást követi,
másik orcáját kínálva
annak, aki megüti?
Csak ne volnának ez orcák
gyengéé, ártatlané!
Vegyük úgy, hogy jelképesen
mégiscsak az államé?
„Zsengét áldoz” maga helyett?
Elszánt önmérsékletét
bizonyítva viseli a
cserbenhagyás szégyenét?
Hívén, hogy e szégyen árán
még demokrata lehet,
ám e jelzőt, ha a farkast
nyúzza, nem érdemli meg?
Ha legalább tiszteletben
tartaná „mártírjait”!
De agyonhallgatja őket,
nem állít szobrot nekik,
hogy a márványfalhoz, melyre
fölvéste a nevüket,
letehesse koszorúját
évenként a kegyelet…
Vádjaim így mormolom ius
murmurandi alapon;
hasztalanságuk belátva,
vehetném a kalapom.
Mindamellett azt ne tessék
hinni, hogy én gyűlölöm,
s hogy a demokráciát én
ellenségként püfölöm!
József Attila szavával
küldöm izenetemet,
engesztelésképpen: Érted
haragszom, nem ellened.
Fanyalogva bár, belátom:
jobbat, eddig legalább,
noha próbált számos egyéb
rendszert, ember nem talált.
Elmondhatni róla, mi a
feleségről írva van
a Tragédiában: azt is
tudjuk, hány szeplője van.
Ha csak szeplő volna!
Jóval súlyosabb baj származik
abból, hogy fejére nőni
hagyta „kisebbségeit”:
Céltudatos maffiákat,
melyek polgáraira
ijesztettek: csak ők tudják,
mi a demokrácia.
Megállj, vakmerő! Jogot ne sérts! –
e leckét megkapod,
ha az öntevékenységnek
legkisebb jelét adod.
Csak maguk kísérleteznek
szenvedélyesen, vadul;
számukra a társadalom
egy nagy kísérleti nyúl.
Közbizonytalanság lett a
közbiztonságból velük;
az iskolát egyre rontja
kísérletező hevük.
Ádáz bornemisszák tartják
itt kezükben a csapot,
képtelen adóztatásra
véve rá az államot.
Olyan ez, mintha –
akiktől elraboltak két tojást –
eunuchokra bíznák a
szerelemszabályozást.
Európa csodálkozva
vonja fel szemöldökét:
hogy mi „önként” tízszer annyit
fizetünk borért-sörért,
mint a Lübeckbe átjáró
szerencsés dél-skånei,
ki ez álszent, farizeus
kisebbséget „átveri”.
Polgár-ijesztegetésre
kéznél van alattomos
„gyámjaink” fegyvertárában
jó egynéhány szó-mumus:
mint szexizmus és rasszizmus,
xeno- s homofóbia;
kire ilyesmik ragadnak,
van mért vakaróznia.
Egy „népcsoport ellen izgat”
– így nevezik ezt a bűnt,
mellyel a szólásszabadság
fényes csillaga letűnt.
Most jövök rá megriadva:
hisz én is egy népcsoport
ellen izgattam, elverve
csirkefogókon a port!
Azt meg, hogy orsóra anya
illik, másképp nem csavar,
ha el merném kottyantani,
visszaszívnám, de hamar!
Nehogy olyan népcsoportot
sértsen e tétova szó,
kik szerint anya anyához,
orsó orsóhoz való.
Törvényeket csikarnak ki:
zárja félelem-lakat
– ha a gondolatot nem megy –
legalább a szájakat.
De még szemedet is féken
tartsad, adta férfia!
Jobb lesütnöd, ha szembejő
véled egy kollégina:
röpke pillantásodat, ha
nemigen tetszel neki,
munkahelyi szexuális
zaklatásnak veheti!
Számtalan a népcsoport, mely
sérelmez és követel,
ám ki a többséget sérti,
semmi bűnt sem követ el.
Sőt, ma még dicsőbb dolog a
filisztert bosszantani;
űzik is a ’68-as
nemzedék utódai.
Jópéldával járt elöl az
egyház fő-fő püspöke,
ki hívőket, jóízlést és
hagyományt szemköztpöke.
Új értelmezést kapott az
ECCE HOMO általa,
új „Jézusokkal” telt meg az
uppsalai dóm fala.
Egyik fél-merevedéses
extázisban éli át
„Jánosnak” fölébe hajló
keresztelő aktusát.
Ölében holt „Jézusával”
egy Fájdalmas Mária;
szodomita kór keresztjén
halt meg tékozló fia.
Tűsarkos és bőrzekés és
gyűrűs-láncos társaság
osztja meg egy punk-„Jézussal”
az Utolsó Vacsorát.
Farát fordítja nekik, és
felénk ballag egy kutya,
mint akinek nincs ínyére
az egész retyerutya.
Végre csak kipakolták az
ízléstelen lim-lomot;
illett volna akkor újra-
szentelni a templomot.
Mert kilóg a lóláb: nem az
áhitat s töredelem
volt az indok: diadalmat
ültek ott a szent helyen.
Nem kell Jézus üzenete:
„Változtasd meg életed!”
Változzon meg Jézus inkább,
nekik úgy kényelmesebb!
Nem tenném kezem a tűzbe:
végül is mit osztogat
asztaltársainak? Bort és
kenyeret, vagy – drogokat?
Olyan demokrácia ez,
melyben egy céltudatos
kisebbség bármit elérhet,
ha elég erőszakos.
Az anyamadár is annak
ád, ki lármáz, tátogat;
a gyámoltalan fióka
jó, ha hébe-hóba kap.
Lám, kivívták, hogy ki testét
árulja, nem büntetik,
ám a „jótét lelket”,
aki megveszi, leültetik.
Ismert prostival láttak a
rendőrök egy honatyát
a bozótba tűnni; későn
rántotta föl a gatyát.
Merő véletlen, hogy éppen
ott járt a „törvény szeme”?
Vagy talán a nő a „taksát”
kétfelől zsebelte be?
Nem esküdnék rá, hogy így volt,
de ki merné kereken
tagadni, hogy manapság e
sanda gyanú képtelen?
Jusson csak eszünkbe, hogy járt
Clintonéknak nagy fia:
mint ejtette Mónikával
csapdába a maffia.
S ahhoz mit szól egy tudatos
feminista, hogy a nő
ily botrányban mint jogilag
kiskorú fordul elő,
kit nem vesznek felnőtt számba,
tetteiért nem felel,
bár benőhetett a feje
lágya túl a negyvenen?
Felnőttek között a vásár
kettőn áll: e nézetet
hatályon kívül helyezni
csak jogsértéssel lehet.
Mérget rá, hogy megszavazza
a Nemzetgyűlés, hogy az
adoptáláshoz egy homo-
párnak is legyen joga.
Keresztülhajszolják ezt a
fogatlan adopció-
törvényt, melyet egy donátor
sem hagy jóvá náció,
s mely jogsértő ráadásul,
éppen azt nem kérdve meg,
ki a rendhagyó kísérlet
alanya: a gyermeket.
Önkényes és besserwisser
rossz intézkedés terem,
hol a piszkálódás diktál,
nem a józan értelem.
Autótulajdonosként
oly „apróság” keserít,
hogy lámpátlan átkelőnél
újabb rendelet szerint
meg kell torpannom forgalmi
akadályként, hogyha épp
akkor egy átkelni vágyó
a járda szélére lép.
Elhiggyem, hogy ez az idő-
s benzinrabló rendelet
– mint írják – évenkint megment
ennyi s ennyi életet?
Félek a statisztikától:
hasonló számadatok
tukmálnák erővel rám a
kerékpáros sisakot.
Már csak várom, mikor jön ki
erről is a rendelet,
mely ha nem ment, garantáltan
keserít sok életet.
A téli gumira váltás
kényszerét is mily bohó
országosan négy hónapra
szabni meg, mikor a hó
északon már októberben,
középen s délen pedig
télen át csak hébe-hóba
vagy még akkor sem esik.
Most tehát e törvény szabta
két határdátum között
nyárias úton is minden
kocsi traktorként zörög,
ugyanakkor aggódhat, ki
nem váltott át „télire”,
hogy a rendőrök szerint az
„út állaga” téli-e.
Nem folytatom. Volna pedig
panasz még, apróbb-nagyobb;
s az olvasólevelekből
azt is látom: nem vagyok
magam; mások is keresnek
lódítani, nem csak én,
módot demokráciánknak
kátyúba fúlt szekerén.
Visszhang helyett többnyire csak
csönd felel, sajnos, süket;
közdolgok iránti közöny
aggasztó, baljós tünet.
A közélet rákfenéje,
ha rossz a köz érzete,
s ahol ez rossz, az egyénnek
sem jó a közérzete.
Hajszálrepedéseket lát,
egyre mélyebb, szélesebb
törésvonalakat, melyek
mentén Róma szétesett.
Rendszerünkben is a nedvek
keringése elakadt…
Így jár, mint a költő mondja,
hajh, minden az ég alatt!
* * *
(Nem állhatom meg, hogy ezt a
rétesként vagy tengeri-
kígyóként nyúló traktátust
ne zárjam egy nyelvbeli
furcsasággal; témaváltás
kell is ilyen izgató
szeánszra mint János-áldás,
a bor gőzét elcsapó:
Érdekes szó a „közérzet”,
maga módján egyedi;
nem olyan, mint a „köz” szónak
más összetételei.
Mert például egy személynek
nincsen „közhangulata”;
nem lehet „közvéleménye”,
„közjava”, „köztudata”.
Ezzel szemben „közérzete”
lehet egy embernek is,
s egyénített közösségnek,
amilyen a nemzet is.)
Ajaj, nemzeti közérzet!
Mért is botlottam bele!
Folytatnom most nemzetem
köz-érzetével kellene?
Dehogy folytatom! Svéd földön
kimérgelődtem magam;
ám hogy mérgelődjön, kinek
sírnivaló kedve van?
Egy tapodtat se tovább! Ha
meg nem fordulsz, vén Pegaz,
Itt hagylak a farkasoknak,
ahogy élek, oly igaz!
Mazochista mégsem vagyok,
legföljebb csendes bolond…
Most hát, Szárnyas Gebém, itt a
vége, fuss el véle! Pont.