Szente Imre

Szente Imre:

A BIBLIÁBAN LAPOZGATVA

Mottó: nem én írtam: úgy találtam s forgatgattam hóttraváltan / nem én írtam nem nem nem nem mért is kellett arramennem?! (Határ Győző)

Minden tudományos igény nélkül, mondhatnám: tudománytalanul, a „térítés szégyenétől” vörös fülekkel, a nyakig homokba ásott Tonuzoba búcsúpillantásával veszem szemügyre az alábbiakban három világvallásnak is alapokmányul szolgáló Szent Könyvünket.

A biblia antropomorf istenképe

Ha a lovaknak isteneik volnának, ló formájúnak képzelnék őket – jöttek rá minden istenkép viszonylagosságára a görögök. A biblia naivabb (persze mert nem filozófusok írták): Istent eleve emberszabásúnak hiszi, amikor azt mondatja vele: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.” Olyan önkényeskedés ez, ami utat nyit egyéb önkényeskedéseink vég nélküli sorának: hogy alárendeljük Istent emberi céljainknak. Kisajátítását tökélyig fejlesztette az ószövetségi zsidóság: magának foglalta le a Mindenség Urát. E rabszolgaságból Jézus oldotta fel; az Istent váltotta meg sokkal inkább, mint az embert. Antropomorf képzetét meghagyta ugyan, de az egész emberiség gondviselő atyjává tette. A kicsinyes, szeszélyes és drákói szigorral, nem egyszer igazságtalanul országló Jahve azonban alapos retusálásra szorult, hogy a „szeretet Istenévé” lehessen. A kereszténység kénytelen az „eredeti bűn” egeréből elefántot csinálni, hogy indokolja az Úr haragját és Jézus áldozatának, a megváltásnak elkerülhetetlenségét. Az arányok azonban sehogysem állnak össze: a két ősszülő almaevő engedetlensége egyfelől, másfelől az ivadékok millióinak szenvedéssel és halállal sújtása. Hogy fér meg ekkora kegyetlenség s igazságtalanság a Jézus sugalmazta Atya-képpel? Az igazat megvallva, Jézus áldozata, feláldozása se nagyon fér meg. Az azóta eltelt kétezer év történelme napnál világosabban bizonyítja a világ megváltatlanságát. S vajon sokkal jobb-e a mi Atyánk az Ótestamentum bosszúálló Istenénél? A gyehennát a Krisztusban Atyává vált Isten is megtartotta. Jézus példabeszédében a menyegzőt szerző király a vonakodó meghívottakat az útfélről begyűjtött szedett-vedett népséggel pótolja. Amelyiknek nem volt menyegzős ruhája (honnan a csudából lett volna?), arról ily parancsot ad szolgáinak: Kötözzétek meg a lábait s kezeit, és vigyétek és vessétek őt a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogcsikorgatás. (Máté 22:13)

Az Ószövetség Istenének bűnei, gyarlóságai: „emberkísértés”, irigység, féltékenység

Végső soron ez a túlontúl is emberszabású Isten volt az eredeti bűn s az ember bukásának okozója. Mint a szövegből kiderül, féltékenységből tiltotta az embert a tudás fájától, nehogy olyan legyen, mint ő: És monda az Úr Isten: Imé, az ember olyanná lett, mint mi közülünk egy, jót és gonoszt tudván. Most tehát, hogy ki ne nyújtsa kezét, hogy szakasszon az élet fájáról is, hogy egyék, s örökké éljen: Kiküldé őt az Úr Isten az Éden kertjéből… (1 Móz 3:22-)

Féltékenységből hiúsítja meg azt az ígéretes korai „globalizációt” is, melyre a Bábel tornya építői tettek kísérletet: Az Úr pedig leszálla, hogy lássa a várost és a tornyot, amelyet építenek vala az emberek fiai. És monda az Úr: Imé e nép egy, az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, amit elgondolnak magukban. Nosza szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvüket, hogy meg ne értsék egymás beszédét. (1 Móz 11:5-)

Ami leginkább jellemző rá: szereti „kísérteni”, próbára tenni az embert. Őt terheli a felelősség Ábel meggyilkolásáért: miért kellett Kaint ingerelnie azzal, hogy az ő ajándékára nem tekinte? Csupa szeszélyből? Többször is az volt tetteinek egyetlen rugója, hogy megmutassa: ő az Úr, akinek az ember vakon engedelmeskedni tartozik. Ábrahámot is ezért tette próbára.

Máskor a hiúság, a közönségsiker vágya vezeti: Az Úr pedig monda Mózesnek: Azért nem hallgat reátok a Fáraó, hogy az én csudáim sokasodjanak meg Egyiptom földén (2 Móz 11:9). Tehát hogy elsüthesse mind a tíz egyiptomi csapást, megkeményíté a Fáraó szívét, pedig az már hajlandó lett volna elengedni a zsidókat. Én pedig megkeményítem a Fáraó szívét, (…) hogy megdicsőíttessem a Fáraó által (…), és megtudják az Egyiptom-beliek, hogy én vagyok az Úr (2 Móz 14:4).

Kisebb gyarlóságnak tűnik, ám egy istennél mégis súlyosan esik latba következetlensége, szeszélyessége, feledékenysége. Az utóbbira példa, hogy – talán megsokallva Matuzsálem 969 esztendejét – egyszer már 120-ban maximálta az ember életkorát (1 Móz 6:3), de aztán Noénak mégis 950 évet engedélyez (1 Móz 9:29). Az sem egyértelmű, mit rendel végül is az ember táplálékául. Kezdetben mintha vegetáriánusnak szánta volna az embert: Ímé néktek adok minden maghozó füvet az egész föld színén, és minden fát, amelyen maghozó gyümölcs van, az legyen néktek eledelül (1 Móz 1:29), de a vízözön után mértéktelenül bővíti az étlapot: Minden mozgó állat, amely él, legyen nektek eledelül; amint a zöld füvet, nektek adtam mindazokat (1 Móz 9:3). Minden mozgó állat! Talán a recski foglyok érték el ezt a rekordot: szalamandrát ettek, s nyilván egyéb istencsudáját is megettek volna, ha hozzájutnak. A Mózesnek adott törvények jócskán megnyirbálták ezt a nagy szabadságot, pontosan előírva, mit szabad s mit nem szabad fogyasztani a választott népnek. Itt aztán kedvére tobzódott az úri önkény s szőrszálhasogatás. Főleg azonban az derül ki, mily járatlan a Teremtő a természetrajzban: úgy tudja, hogy a teve nem hasadtkörmű, a hörcsög és a nyúl pedig kérődző. A disznó tisztátalan, mert hasadtkörmű ugyan, de nem kérődző (3 Móz 11:3-6). A földön csúszó-mászó állatok közé soroltatnak, s ezért tisztátalanok a menyét, az egér és a gyík az ő nemével; a sündisznó, a kaméleon, a tarka gyík, a csiga (a franciák és Illyés Gyula ínyencfalatja) és a vakondok (ha valakinek arra támad étvágya). A sas, a saskeselyű és a halászó sas evésétől is óvja népét az Úr (Surgyélán megszívlelhette volna, Ábel igen kedve ellenére kóstolta meg). Nehéz értelmezni a következő tilalmakat: Minden szárnyas féreg, amely négy lábon jár, utálatos néktek (3 Móz 11:20), továbbá: Mindazt, ami hason csúszik és mindazt, ami négy, sőt mindazt, ami több lábon jár, a földön csúszó-mászó bármely állatot, meg ne egyétek ezeket, mert utálatosak ezek (3 Móz 11:42). Hernyó? Százlábú? – kell ezeket tiltani?

Az Úr tisztaságmániája az ételen kívül főleg a szülő és menstruáló nőket veszi célba. De nem mindegy, fiút vagy lányt szült-e az asszony: leány után két hétig tisztátalan, és 66 nap kijárási tilalmat szab rá, míg a fiút szülő megússza a felével: egy héttel, ill. 33 nappal (3 Móz 12:1-6).

How odd of God to choose the Jews; How odd of the Jews to choose such a God

A szellemes angol szójáték, mely az odd – God és choose – Jews szópárok összecsengésére épül, azt furcsállja, hogy Isten épp a zsidókat szemelte ki választott népévé. Nem föltétlenül „antiszemita” vélemény, még azt is el tudom képzelni, hogy a zsidó önirónia terméke. A második mondat a saját hozzáfűzött furcsállkodásom: hogyan választhattak maguknak ilyen Istent a zsidók? Mert ha Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert, fordítva is igaz: az ember, az emberközösség, amilyen egy nép, egy nemzet is, a maga képére és hasonlatosságára alkotja meg istenét. Igaz ez akkor is, ha egy szigorú, keményen büntető istent fogad el, aki egyáltalán nem kényezteti, de akinek még ostorozása is népéhez való szeretetét, sőt: hűségét bizonyítja. A zsidó istenképnek a legjellemzőbb tartozéka éppen az, amit föntebb „kisajátításnak” neveztem: a zsidók egyetlen más nemzettel sem voltak hajlandók megosztani választott istenüket. Keményen regulázza ugyan őket, de ez semmi ahhoz képest, ahogy „ellenségeiket” tarolja: a filiszteusokat, az egyiptomiakat, főleg pedig Kánaán lakóit. Olykor a zsidók kiirtása is megfordul a fejében, például amikor Mózes távollétében aranyborjú öntésére kényszerítik Áront. Monda ismét az Úr Mózesnek: Látom ezt a népet, bizony kemény nyakú nép. Azért hagyj békét nékem, hadd gerjedjen fel haragom ellenök, és törüljem el őket Téged azonban nagy néppé teszlek. (2 Móz 32:9-10) Mózes tudja, mely érvek hatnak az Úrra: hisz Te hoztad ki őket Egyiptomból; azt mondják majd az egyiptomiak, hogy vesztükre tetted; jusson eszedbe, mit ígértél Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak, mondván: Megsokasítom a ti magotokat, mint az égnek csillagait. Az Úr hajlik a szóra, de nem akadályozza meg Mózest, hogy Lévi fiaival ne tizedeltesse meg a bűnös népet: és elhulla azon a napon a népből úgymint háromezer férfi. (2 Móz 32:28) Nem takarékoskodik saját népe vérével sem az Úr: egy másik helyen huszonnégyezer esett áldozatul haragjának (4 Móz 25:9). Hogy más népekkel hogy bánik, alább látni fogjuk.

Az ószövetség Istenének bűnlajstromát sorolva, amit egyáltalán nem tartok „istenkáromlásnak”, inkább az istenfogalom megtisztításának emberek ráaggatta méltatlan képzetektől, pillanatig se feledjük: nem az „ember” általában, hanem egy nép alkotta őt ilyennek, a maga képére s hasonlatosságára. Az igazság kedvéért itt is pontosítanunk kell: aligha a saját jószántából és aligha teljes egyetértéssel. Erre mutat az aranyborjú históriája s Izrael fiainak egyéb elcsatangolásai szigorú Istenüktől, kísérletei a más népekkel való barátkozásra, vegyülésre, amit egy fanatikus papi kaszt sikerrel akadályozott a bibliai korban, sőt a diaszpóra évszázadai alatt is. A következmény: ellenérzés a zsidókkal szemben mindenkori környezetük részéről. Nehéz elviselni egy olyan népet, mely nemcsak különbnek tudja magát minden más nemzetnél, hanem Isten választott népének rangjával büszkélkedik. Ábrahámtól kezdve minden zsidó ősre jellemző a „mi és ők” arra a hitre épülő tudata, hogy mi vagyunk Isten népe, mi bírjuk az Ő ismételt igéretét, hogy megsokasítja magvainkat, hogy nekünk adja Kánaánt, bár az más népeké. (Ami azt illeti, mi magyarok is más földjét foglaltuk el, mert ha „hatalmi vákuum” volt is a Kárpát-medencében, azért nem volt lakatlan, de nem a Világ Urával ajándékoztattuk magunknak, és eszünkbe sem jutott kiirtani az ott lakó népeket.)

Kánaán különben Noé egyik unokájától kapta a nevét, akinek apja, Khám vigyorogva hívta testvéreit, Semet és Jáfetet Noé látására, amikor az a bor mámorában csupaszon hevert az ágyán. Különös azonban, hogy a kijózanodott atya mégsem őt, hanem az apja bűnében teljesen ártatlan unokáját átkozta meg: Átkozott Kánaán! Szolgák szolgája legyen atyjafiai közt! Áldott az Úr, Semnek Istene, néki legyen szolgája Kánaán! (1 Móz 9:25-26). Nem véletlen a névcsere: feljogosítja a Sem-utódokat, a „szemitákat” Kánaán népeinek gyűlöletére, kiirtására.

Ábrahám sikertörténete

Noé átkát hagyta hát jóvá az Úr, amikor a szemita Ábrahámnak igérte s adta Kánaánt. Ábrahám és házanépe le is telepedett Kánaánban, birtokba vételére azonban még nem volt elég erős. Nemcsak az országot sújtó éhinség elől kellett Egyiptomba települnie, hanem hogy ott sokasodjon és megszedje magát a bőség földjén, aminek Egyiptom mindig is számított, hála a Nilus áradásainak. Amellett, úgy látszik, az idegeneket is készséggel, megkülönböztetés nélkül befogadta. Egyiptom lesz később is néhányszor a zsidóság „gazdaállata”, némely rovarok példájára, melyek idegen testbe petézve biztosítanak lárváiknak bőséges eleséget.

Ábrahámmal megjárta Egyiptom, ő viszont jól járt Egyiptommal. Tanulságos történet, később is megismétlődik: a szép feleség hasznosítása. Amit persze prostitúciónak is nevezhetnénk, mégha az Úr közreműködésével történt is. Ábrahám (akkor még Ábrám) félt, hogy megölik szép felesége, Sára (akkor még Szárai) miatt: Mondd azért, kérlek, hogy húgom vagy; hogy jól legyen dolgom miattad, s életben maradjak teéretted (1M 12:13) A Fáraó udvaroncai addig áradoztak Szárai szépségéről uruknak, hogy végül feleségül vette Ábrám „húgát”, és jól tőn érette Ábrámmal, és valának juhai, ökrei, szamarai, szolgái, szolgálói, nőstényszamarai és tevéi. Az Úr azonban megveré a Fáraót és az ő házát nagy csapásokkal, mire keserű szemrehányásokkal illetve Ábrámot a Fáraó elbocsátotta őt, s ami a lényeg: minden szerzeményével együtt (1 Móz 12:13-17).

A Fáraónak legalább volt alkalma „ismerni” bibliai értelemben a szép fiatalasszonyt, ami nem jutott osztályrészéül a filiszteus Abiméleknek. Az ő országába már jócskán megvénülve került a házaspár, Sára és Ábrahám (immár ez új nevekkel látta el őket az Úr, egyben megjósolva fiuk, Izsák születését). Ábrahám most is húgának vallotta Sárát, aki úgy látszik, még a százhoz közel is kívánatos volt, s hitvesként veszedelmet, húgként viszont hasznot jelenthetett férjének. Abimélek el is vitette Sárát az udvarába, de vesztére: Isten Abimélekhez jöve éjjeli álomban, és monda néki: Ímé meghalsz az asszonyért, akit elvettél, holott férjnél van (1M 20:3) Rejtély, hogy miért tálalja szent könyvünk mégegyszer ugyanazt a mesketét, méghozzá valószínűtlenebb, fölhígított változatban. Annyit mégis megtudunk, hogy Sára valóban húga is volt Ábrahámnak, de csak apáról. Száz szónak is egy a vége: Akkor Abimélek vett juhokat, ökröket, szolgákat és szolgálókat, és adá Ábrahámnak, és visszaadá néki Sárát is az ő feleségét, hozzátéve: Ímé előtted van az én országom, ahol tenéked jónak tetszik, ott lakjál. Emberi szinten az ügy el volna boronálva, csak Istent kell még megengesztelni: Könyörge azért Ábrahám az Istennek, és meggyógyítá Isten Abiméleket, és az ő feleségét, és az ő szolgálóit; és szülének. Mert az Úr erősen bezárta vala az Abimélek háza népének méhét, Sáráért, az Ábrahám feleségéért (1 Móz 20:3-18). Kissé elsiette a „méhek bezárását”, hiszen Sára csak egy éjt töltött Abimélek házában, azt is érintetlenül, Abimélek pedig már másnap reggel hajlandó volt minden elégtételre. A „méhek” foganhattak s szülhettek kedvükre e kurta szünet és ijedség után. De alighanem észre sem vették bezáratásukat.

Ábrahám gyarapodásáról jószágban, vagyonban pontos beszámolót olvashatunk a bibliában. Mint jó üzleti érzékkel bíró nép ősatyja különösen a földszerzés fontos neki, méghozzá szerződéssel hitelesített formában: így válik birtokossá Kánaán földjén. Ragaszkodik hozzá, hogy földet pénzen vásároljon, mégha ajándékként akarják is adni, mint a Sára hamvai számára igényelt temetőt (1 Móz 23). Kánaán népei mindenben igyekeznek kedvében járni, mint a filiszteusok is, ő azonban tartja a távolságot velük szemben. Mikor eljön Izsák megházasításának ideje, megesketi vén szolgáját: – Tedd a kezed tomporom alá! –, hogy nem választ feleséget a fiának a kananeusok leányai közül. Jellemző képlet: ott van, de nincs otthon Kánaánban, nem is akar rokonságba keveredni a lakosokkal. Mezopotámiából, szülőföldjéről hozat menyet: Rebekát. Hogy a lány vonakodása esetén Izsák menjen „haza”, repatriáljon, az nem felel meg sem az Úrnak, sem Ábrahámnak: kánaáni támaszpontját, ahol már megvetette a lábát, nem akarja föladni (1 Móz 24). A népirtással egybekötött honfoglalás már e korai stádiumban elhatároztatott.

A biblia egyik legköltőibb részlete Rebeka megkérése (1 Móz 24). Ábrahám vén szolgája a kútnál találkozik a lánnyal, inni kér tőle (mint majd Jézus a szamariai asszonytól), s az Úr adta jelből felismeri, hogy ő az, akit Kánaánba kell vinnie mint Izsák menyasszonyát. A jelenetek és az egymással váltott szavak kalevalai hangulatot árasztanak. Valójában persze fordított irányú a hatás: a finn népköltés áraszt bibliás hangulatot.

Izsák is hasznot húz szép feleségéből

Ugye, ez oly remek ötlet, hogy nem győzzük ismételni. Ezúttal is a filiszteus Abimélek az áldozat, talán fia annak, aki Ábrahámmal és Sárával megjárta. Izsákot maga az Úr irányította a filiszteusok földjére azzal az ígérettel, hogy ott szaporítja meg magvát és vagyonát (Ismétlődő motivum ez is: a „gazdaállat”, ami Ábrahámnak Egyiptom volt, Izsák számára a filiszteusok földje). És lőn idő múltával, hogy Abimélek, a Filiszteusok királya kitekintvén az ablakon, látá Izsákot enyelegni Rebekával, az ő feleségével (1 M. 26:8). Szóval kimentek az utcára enyelegni, holott Izsák már korábban húgának vallotta Rebekát a kiváncsi szomszédok előtt. Méltán tesz szemrehányást neki Abimélek: Kevésbe múlt, hogy feleségeddel nem hált valaki a nép közül, és bűnt hoztál volna mireánk. Most hát Abimélek halálbüntetés terhe alatt tiltja el népét a veszélyes jövevényektől és azok minden jószágától. És gyarapodék az a férfiú, és elébb-elébb megy vala a gyarapodásban, mígnem igen naggyá lőn. És vala neki apró és öreg barma és sok cselédje, s irigykedének ezért reá a Filiszteusok (1 Móz 26:8-14).

Nem lesznek kapósabbak Kánaán lányai

akkor sem, amikor majd Jákobnak keresnek asszonyt a szülei, Izsák és Rebeka. Izsáknak pedig monda Rebeka: Eluntam életemet a Kittheusok leányai miatt. Ha Jákob a khitteusok leányai közül vesz feleséget, amilyenek ezek is, ez ország leányai közül valók, minek nékem az élet? (1 Móz 27:46 ). Mintha egy nemrég bevándorolt moszlim anya beszélne a svéd lányokról. Jákob követte szülei tanácsát: ő is Mezopotámiából szerzett feleséget, kettőt is: Leát és Rákhelt.

A Rebeka ócsárolta kánaáni lányokat Ézsau hozta a házhoz, és ők valának Izsáknak és Rebekának lelke keserűsége (1 Móz 26:35). A zsidók Isten választotta főága mellett mindig is burjánoztak a mellékágak, a bűnből fogantak, kegyvesztettek, elátkozottak utódai, mint a kananeusok, még korábban Kain leszármazottai, szedett-vedett, de korántsem haszontalan népség. Mint kiderül, a „dolgozó nép”: parasztok, pásztorok, iparosok, valamint annak szórakoztatói: lantosok, síposok, nem voltak éppen az Úr kegyeltjei. Persze a bűnből született zabigyerekek sem; ilyeneket nemzett saját két lányával borral leitatva tudtán s akaratán kívül az istenfélő Lót (mindhárman megözvegyültek Sodoma pusztulásakor: Lót felesége sóbálvánnyá vált, vejei elbámészkodtak s a lángok martaléka lettek). Izmaelt, Ábrahám fiát az egyiptomi Hágártól (őt a meddőségébe beleunt Sára adta Ábrahámnak) az Úr Ábrahám kedvéért nagy nép: az izmaeliták ősatyjává tette. Ábrahámnak számos más ágyasa és Sára halála után új felesége is volt, utódaiból még messze keletre is bőven jutottak.

Ártatlan s kevésbé ártatlan csalárdság

Nemcsak a költői szépségű részletek vonzották évszázadokon át a biblia olvasóit, hanem a színes, kalandos, erotikus vagy humoros, groteszk történetek is. (Sándor bátyánk, farádi parasztember mindig a bibliával heveredett le ebéd után a dikóra, és jóízűen göcögött olvasás közben, míg el nem nyomta az álom.) Közös vonás e mesékben, hogy túljárnak egymás eszén, csalafintasággal szereznek előnyöket maguknak. A csalás, főleg ha sikerrel jár, nem minősül bűnnek, legtöbbször bele van kalkulálva Isten terveibe is: Ézsau kisemmizése előbb az elsőszülöttség jogából, aztán az apai áldásból Jákobnak s ivadékainak javára nemcsak Rebeka szívügye, hanem az Úré is. Jákob és nagybátyja, Lábán szinte versenyeznek egymás átejtésében: az utóbbi Leát csempészi Jákob ágyába, s ez csak újabb hét évi szolgálattal kaphatja meg szíve választottját, Rákhelt. Az Úr buzgón asszisztál a feleségek szülőversenyéhez: hol az egyiknek, hol a másiknak nyitja meg méhét, a szolgálókét is, hogy Jákob tizenkét fia és egy szem lánya összejöjjön. Lábán átejtéséhez már a maga esze segíti hozzá Jákobot a tarka és fekete birkák szaporításával, ezek ugyanis szerződés szerint őt illették; És felette igen meggazdagodék a férfiú; és vala neki sok juha, szolgálója, szolgája, tevéje és szamara. (1 Móz 30:43) Az anyagi gyarapodást sohasem mulasztja el nyugtázni a biblia.

A többé-kevésbé ártalmatlan csalárdságok mellett súlyos következményekkel járók is vannak. Egy ilyen mérgesítette el Izrael és a befogadó Kánaán viszonyát. Jákob lányát, Dinát erővel magáévá tette az ország fejedelmének fia, de kész volt feleségül venni, mert igazán szerette. Alighanem kitervelt akció volt a kananeusok részéről: így akarták kikényszeríteni, hogy összeházasodjanak velük a zsidók, akik, mint láttuk már, tudni sem akartak vérségi kapcsolatokról a kananeusokkal. Jákob fiainak azonban csak a bosszún járt az eszük. A lánykérő fejedelmi apának álnokul azt szabták Dina férjhezadása feltételéül, hogy az ország egész férfinépe körülmetéltesse magát. A kánaániak erre is ráálltak, ám Simeon és Lévi rávetették magukat a sebláztól gyenge férfiakra s egy szálig levágták őket a fejedelemmel és a fiával együtt, majd feldúlták és kifosztották a várost, jószágot, sőt asszonyokat s gyerekeket rabolva. Kell-e több az antiszemitizmus rút démonának felébresztésére? Megháborítottatok engem, és utálatossá tettetek e föld lakosai előtt; én pedig kevesed magammal vagyok, és ha összegyűlnek ellenem, levágnak és eltörölnek engem, mind házam népével egybe (1 Móz 34:30) – kesereg Jákob, és népével együtt Béthelbe, Kánaán túlfelére költözik. Az igéret földjén ugyan, de bujdosásban. Szemrehányásai ellenére, végső soron jóváhagyva fiai tettét, felhasználja az alkalmat, hogy megtisztítsa népét az „idegen istenektől”, teljesen Jahve rigorózus parancsa szerint, aki a zsidók honfoglalását a befogadó népektől való elkülönüléssel, sőt azok kiutálásával köti egybe: … mert kezeitekbe adom annak a földnek lakosait, és kiűzöd azokat előled… Ne köss szövetséget se azokkal, se az ő isteneikkel… Ne lakjanak a te földeden, hogy bűnbe ne ejtsenek téged ellenem (2 Móz 23:31-33). Minden konszolidálódás előfeltétele a békülékenység, a jövevények alkalmazkodása. Ám ez nem kenyere a zsidók istenének. Így beszélteti őt Mózes: Mert az én Angyalom te előtted megyen és beviszen téged az Emoreusok, Khitteusok, Perizeusok, Kananeusok, Khivveusok és Jebuzeusok közé, és kiirtom azokat. Ne imádd azoknak isteneit, és ne tiszteld azokat, és ne cselekedjél az ő cselekedeteik szerint; hanem inkább döntögesd le azokat és tördeld össze bálványaikat (2 Móz 23: 23-24).

Sajnálatos, hogy a zsidó hagyományban és szent iratokban ez a méltán visszatetszést, ellenszenvet keltő fundamentalizmus diadalmaskodott a józan belátás és reálpolitikai bölcsesség fölött. Nem tanácsos egy kis nemzetnek a nagy római birodalom jelmondatát vallani: oderint, dum metuant – gyűlöljenek csak, míg félnek tőlünk. Önmagukat ámították csak azt hivén: ha tőlük nem, akkor Istenüktől rettegnek a népek. Ehhez a végső érvhez nyúltak Egyiptommal szemben is, holott korábban, mint láttuk, oda menekültek az éhinség elől, onnan került Ábrahámnak fiatal ágyas, Izmaelnek feleség. Ott kezdődött Jákob és Rákhel fiának, Józsefnek sikertörténete, mely ellenségeskedés helyett a zsidó alkalmazkodás, a beilleszkedés iskolapéldájának indult, végül mégis elromlott.

József sikertörténete

József „mintadiák” volt már süldő korában, amellett spicli is: birkaőrző bátyjairól rossz híreket hord vala az ő atyjuknak, aki őt szerette legjobban fiai közül, mivelhogy vén korában nemzette vala őt; és cifra ruhát csináltat vala néki (1 Móz 37:2-3). Látnoki, álomlátó-álomfejtő képességének hasznát látja majd Egyiptomban, de bátyjai, akiket felbosszantott saját nagyságát jósló álmának elmondásával, egy kiszáradt kútba vetik, majd eladják izmaelita kereskedőknek. (Lám, máris voltak izmaeliták, holott ősatyjuk, Izmael csak két lépcsővel előzte meg Jákob fiait. Bővelkedik ám egyéb ellentmondásokban is Isten igéje, bár személy- és helynevek özönével kápráztat el a hitelesség látszatát keltve. Mózes ipát hol Rehuelnek, hol Jethrónak nevezi, Ézsau khitteus feleségeit is hol így, hol úgy (1 Móz 26:34 és 36:2).

Egyiptomban igencsak felviszi az Isten József dolgát. Amihez persze saját képességei is hozzásegítik, mint általában a mesehősöket. Potifár azonnal felismeri, hogy „véle van az Úr”, ami elég különös, hiszen Egyiptom más isteneket imádott. Az Úrnak, mint tudjuk, tényleg céljai voltak Józseffel: őt küldte szálláscsinálónak, mert Izraelt Egyiptomban szándékozott „nagy néppé tenni” (1 Móz 46:3). József mindenütt azonnal „vezetőállásba” kerül: Potifár mindeneseként, majd Potifárné buja vágya és ármánya következtében tömlöcbe vettetve a többi fogoly felügyelőjeként. Ott fejti meg két előkelő fogolytársa álmát, majd a Fáraó színe elé idéztetve annak álmát is a hét kövér és hét sovány tehénről ill. kalászról, amivel az Úr az országra váró hét bőséges és hét ínséges esztendőről akarta jókor értesíteni az uralkodót. (Persze nem az egyiptomiak kedvéért, hanem hogy lendítsen József karrierjén és választott népét besegítse Egyiptomba.) Szerencse, hogy József kéznél volt: álomfejtő nélkül kárba veszett volna az üzenet. József finom célzását: Most azért szemeljen ki a Fáraó egy értelmes és bölcs férfit, és tegye Egyiptom földén gondviselővé elértve, a Fáraó természetesen Józsefet bízta meg, új nevet, feleséget adva neki, hogy begyűjtse a hét bő esztendő termését. A hétszűkesztendő beálltával megnyitá József a gabonás házakat, és árulja vala az Egyiptom-belieknek, sőt a föld minden népének. (1 Móz 41:33,56) Egy napon megjelentek József testvérei is, hogy élelmet vásároljanak, s mint József egykor megálmodta, térdreborultak előtte. Megindultságát legyőzve József minden módon próbára tette, kémkedéssel, tolvajlással vádolva őket. Még akkor sem fedte fel kilétét, amikor másodízben jőve Egyiptomba, óhaja szerint magukkal hozták kisöccsüket, Benjamint; kegyesen megvendégelte ugyan őket, Benjáminnak ötszörös porciót adatva (hogy birkózott meg vele a legényke?); maga az egyiptomiakkal evett. A megokolás: mert nem ehettek az Egyiptom-beliek együtt a héberekkel, mert utálatos az az Egyiptom-beliek előtt (1 Móz 43:32) meghökkentő: ha zsidó voltuk miatt volt a megkülönböztetés, az bizonyítéka volna a korai indokolatlan antiszemitizmusnak. Valószínűbb azonban, hogy birkaszagukat nem szívelték a finomabb népek, mert odább ezt olvassuk: minden juhpásztor utálatos az Egyiptom-beliek előtt (1 Móz 46:34). Búzászsákjaikkal elégedetten hazafelé kocogó testvéreit mégegyszer megijeszti és visszahozatja József: „fölfedezte” ugyanis ezüst ivópoharának eltűntét, emberei a zsákokat kibontva éppen Benjáminéban találják meg. Juda könyörgésére, hogy helyette őt tartsa vissza örökös szolgának Egyiptomban, József sem bírja tovább, könnyek között borul testvérei nyakába; eléggé megbűnhődtek azért, hogy eladták. Nem ti küldöttetek engem ide, hanem az Isten, ki engem a Fáraó atyjává tett és egész házának urává és Egyiptom egész földének fejedelmévé (1 Móz 45:8) – a Fáraó atyja! ezt csinálja valaki utána!

Egyiptom filo-, majd antiszemitizmusa

A Fáraó együtt örül Józseffel és testvéreivel, országába hívja Jákobot és egész házanépét: Jöjjetek hozzám, és én néktek adom Egyiptom földének javát, hogy éljétek e földnek zsírját…, mert egész Egyiptom földének a legjava a tiétek (1 Móz 45:18). Jákob aggodalmait Isten oszlatja el, megjelenve neki álmában: Ne félj lemenni Egyiptomba, mert nagy néppé teszlek ott téged…Én lemegyek veled Egyiptomba, és én bizonnyal fel is hozlak; és József fogja bé a te szemeidet. Szekerekre raktak hát mindent, asszonyt, gyereket, és elvivék nyájaikat és szerzeményeiket, melyeket Kánaán földjén szereztek vala, és jutának Egyiptomba Jákob és minden vele levő magva (1 Móz 46:2-6).

Hogy fajul ez a „népek barátságának” jegyében történő bevonulás pár emberöltő alatt azzá a gyűlölködéssé, ami a zsidók kivonulását kíséri? Hogy válik a Jákob halálát hetven napon át gyászoló Egyiptom ádáz antiszemitává? A biblia előadása szerint ennek főoka a zsidók elszaporodása és „túltengése”: Izrael fiai pedig szaporák valának… és igen elhatalmazának, úgy hogy megtelék velük az ország (2 Móz 1:7). Ami persze nem mehetett máról-holnapra, hiszen a Jákobbal bejöttek száma csak hetven körül volt. Elképzelhető, hogy József tüneményes karrierje, kiterjedt rokonságának pártolása, az „új elit” vagyoni és hatalmi helyzete is elégedetlenséget szült, amellett József bölcs országlásának is voltak árnyoldalai: „áldásos” kormányzásának alapos és részletező leírásából az derül ki, hogy a szűk esztendők alatt megváltoztatta Egyiptom birtokviszonyait: a szabad birtokosokat a Fáraó jobbágyaivá tette azzal, hogy előbb pénzért, majd barmaik, végül önmaguk eladása árán adott nekik kenyeret. A Fáraó örülhetett ennek, de aligha az ország népe (1 Móz 47:15-20).

Az új Fáraó, aki „már nem ismerte Józsefet”, antiszemita „zsidótörvényekhez” folyamodott, bevezette a „munkaszolgálatot”: rendelének azért föléjük robotmestereket, hogy nehéz munkákkal sanyargassák őket, sőt a születéskorlátozást is a fiúcsecsemők megölésének formájában. Mindezt azért, mert félnek vala az Izrael fiaitól (2 Móz 1:11-12).

Új fejezet Jahve és népe viszonyában

A zsidók szaporaságán azonban semmi sem fogott, azonkívül az Úr is fölfigyelt jajszavukra és hőst támasztott megmentésükre Mózes személyében. Új fejezet kezdődik, szorosabb szövetség Jahve és népe közt. Vége a patriarchák családiasan közvetlen viszonyának Istenhez: a honfoglaláshoz szigorúbban ráncba szedett nép szükségeltetik. Ideje, hogy a megszaporodott zsidóság nemzetté szerveződjék egy teokrata államban, melynek mantraként ismételgetett alaptétele: „Én vagyok az Úr, aki kihozott titeket Egyiptomból”, alapokmánya pedig a mózesi törvények szövevénye. Most válik a zsidók képzeletében az eddig is emlegetett, sőt meglakott Kánaán azzá a „tejjel-mézzel folyó Igéret földjévé”, aminek tudják még a keresztény évszázadok is. Még a földrajzi arányok is megváltoznak: az Egyiptom és Kánaán közti utat Jákob fiai hetek alatt megjárták egymás után három ízben is, míg a mózesi vándorlás a pusztában negyven hosszú évet vesz igénybe.

E hősi eposz első fejezetét az Úr írja: „Egyiptom megnyomorítása és kifosztása” lehetne a címe. Az Úr nyelvén, kissé meglepően, így hangzik: És kedvessé teszem e népet az Egyiptom-beliek előtt, és lészen, hogy amikor kimentek, nem mentek üresen. Kérjen azért minden asszony az ő szomszédasszonyától és háza lakó asszonyától ezüst edényeket és arany edényeket és ruhákat; és rakjátok azokat fiaitokra és leányaitokra, s így fosszátok ki Egyiptomot (2 Móz 3:21-22) Hitte-e valóban az Úr, hogy ez az átlátszó csalafintaság „kedvessé teszi” választott népét az egyiptomiak előtt? Nem is szólva az elsőszülöttek megöléséről: még csak akkor lesznek „kedvesek” az egyiptomiaknak a zsidók! Jahve vérszomja szavainak lejegyzőjére is átragad: zagyva nyelven, mintha deliriumban, számol be, hogy kis híján Mózes fiát is megölte Isten, csak anyjának, Cippórának lélekjelenléte mentette meg a fiúcska életét: De Czippóra egy éles követ veve és lemetszé az ő fiának előbőrét és lába elé veté, mondván: Bizony, vérjegyesem vagy te nékem! (2 Móz 4:25)

„Vérjegyesség” Istennel – egy vérszomjas Isten megfélemlített népe. Egy húsevő Istené, akinek Káin kalásza, gyümölcse „almás”, ám az égett hús és zsír bűze mondhatatlanul kedves illat. Akihez a férfiak előbőre a belépőjegy, ha azt odavetik neki, megjuhászodik. Aki még az áldozópapra is ráront, ha „szenteletlenül” lép a színe elé (2 Móz 19:22). Az azonban nincs eldöntve, látható-e vagy sem: nem láthat engem ember élvén – mondja egyszer (2 Móz 33:20), holott a Sinai hegyen Mózes és Áron társaságában Izrael vénei közül hetvenen is láták az Izrael Istenét… és az Izrael fiainak e választottjaira nem bocsátá kezét, jóllehet látták az Istent (2 Móz 24:10-11).

Nemcsak népe étlapját szabályozza aprólékosan az Úr, egyéb előírásaiban, büntetéseiben is hasonló pedáns szigort tanúsít. Utálatosnak mondja s elítéli a „paráznaság és fajtalanság” különféle formáit. A 3 Móz 18-20-ban részletezett tilalmak így foglalhatók össze: ne hágd meg ángyikádat, nénikédet, hugincádat, se más feleségét; férfiúval ne hálj úgy, amint asszonnyal hálnak; utálatosság az (3 Móz 18:22) – ezt a tilalmat manapság idézni sem szabad, büntetés jár érte Svédországban, bár nem halálbüntetés. Az Úr viszont sűrűn osztogatta, még a havibajos asszonynak és a vele közösülő férfinak (mégha a férje is?): mindketten irtassanak ki az ő népökből (3 Móz 20:18). Megkövezésre ítéli azt, aki rőzsét szed szombaton; személyes sérelmének tartja, mint az idegen istenekkel való kacérkodást is. Annál furcsább, hogy „felavatott parázna nőket” (bárcás kurvákat?) tűr meg közelében, igaz, jóval Mózes előtt, mint Thámár és Júda csiklandós meséjéből kiderül (1 Móz. 38).

Fajgyűlölet, genocidium, emberáldozat

Ezúttal sem mulasztja el ismételni az Úr a befogadó ország lakosságától való elkülönülés parancsát, méghozzá ebben a szélsőségesen groteszk megfogalmazásban: Mikor pedig bementek arra a földre, és plántáltok ott mindenféle gyümölcstermő fát, annak gyümölcsét körülmetéletlennek tartsátok, három esztendeig legyen az néktek körülmetéletlen; meg ne egyétek (3 Móz 19:23). Nem győzöm eleget ismételni: az egyszerű zsidó nép aligha osztotta az Úr és fundamentalista papjai idegengyűlöletét, szívesen barátkozott volna a szomszéd népekkel. Nem úgy hangzik-e Jahve ádáz fenyegetőzése hűtlenkedő népe ellen, mint a Kalevalában Louhié, Észak boszorkányáé? A tehetetlen düh kitörésének:

… rettenetességet bocsátok reátok: száraz betegséget és forró lázt…És kiontom haragomat reátok, hogy elhulljatok a ti ellenségeitek előtt…És reátok bocsátom a mezei vadakat (Louhi medvét küld Väinämöinen népére); És megeszitek a ti fiaitok húsát, és megeszitek a ti leányaitok húsát… Titeket pedig elszélesztelek a pogány népek közé, és kivont fegyverrel űzetlek titeket, és pusztasággá lesz a ti földetek, városaitok pedig sivataggá (3 Móz 26-ból válogatva) – Mégha mindez részben beteljesedett is a zsidókon, nincs eldöntve, hogy azért-e, mert nem követték, vagy mert követték Jahve parancsát az elkülönülésre. Ha csak a fele is igaz annak, ahogy Izrael az Úr parancsára bosszút állt a moabitákon és a midianitákon (mellesleg: Mózes apósa és így Cippóra nevű felesége is midianita volt!)… Persze nem igaz, de akkor miért vállalják mind a mai napig „hőstettük” ódiumát? S mit követtek el e törzsek ellenük? Csak annyit, hogy asszonyaik ettek-ittak, háltak Izrael fiaival. Ezért kellett írmagostul kiirtani őket, városaikat fölégetni. Még a bölcs szamár gazdája, a prófétáló és Izraelre áldást mondó Bálám is áldozatul esett az Úr és papjai dühöngésének. A hazatérő „győzteseket” keményen megrója Mózes, mivel foglyokat ejtettek, s nem öltek meg mindenkit: Most azért öljetek meg a kisdedek közül minden fineműt, és minden asszonyt is, aki férfit ismert azzal való hálás végett, megöljetek… Minden leánygyermeket pedig, akik nem háltak férfiúval, tartsatok életben magatoknak (4 Móz 31:17-18). „Magatoknak”? Miféle használatra? A zsákmányolt arany-ezüst, valamint lábasjószág ellen semmi kifogása Eleázár papnak, Áron fiának, de az Úrnak sincs. Épületes látvány, ahogy részt vesz az osztozkodásban, kijár neki a juhokból hatszáz és hetvenöt, hetvenkét ökör, hatvanegy szamár, de még a tizenhatezer (!) szűzleányból is kap harminckettőt. (Két ezrelék… Igazán szerény az Úr.) Nem derül ki, hogy ugyanarra a sorsra jutottak-e a lánykák, mint a juhok és ökrök: És adá Mózes az Úrnak részét felemelt áldozatul Eleázárnak a papnak, amiképpen parancsolta vala az Úr Mózesnek (4 Móz 31:41). Attól félek, hogy e passzus az emberáldozat gyakorlatának bizonyítéka az Ószövetségben. Mert ugye az még kevésbé valószínű, hogy a frigysátorban moabita lányok szolgáltak volna az Úr ládája körül holmi Vesta-szűzekként. A moabiták és az ammoniták ugyanis Lót lányaitól származnak, akik saját leitatott apjuktól fogantak fiakat; így nyilatkozik róluk Mózes szájával az Úr: Az Ammoniták és Moábiták se menjenek be az Úrnak községébe; még tized ízig se menjenek be az Úrnak községébe, soha örökké (5 Móz 23:3).

A holokauszt ősképe

Azt olvastam nemrég a legnagyobb svéd napilapban, hogy zsidó ember alkotta meg Hitler imágóját is. Már nem emlékszem, figarója vagy szabója volt-e a diktátornak, milyen minőségben tervezte meg jellegzetes haj- és bajuszviseletét, egyenruháját, fellépését, gesztusait, a Hitler-köszöntést is beleértve. Igaz-e, nem-e? Mindenesetre elképzelhető. A zsidók mindenütt ott vannak, mozgékonyak, talpraesettek, ügyesek, tehetségesek. Sok mindent feltaláltak. Egyebek közt a népirtást, a genocidiumot, a tömeges likvidálást is ők találták fel. Ha hihetünk a bibliának.

A minap hozta a posta Határ Győző legújabb, Alapigazságaink című bölcseleti művét. Csak úgy találomra beleolvasva, lám, mire akadtam:

Hitler mint „Mózes Legjobb Tanítványa” az ószövetségből vette a receptet. Ez és minden holokauszt megengedhetetlen, gyalázatos és égbekiáltó, de a hitleri sem volt holmi „szuper-holokauszt”, lévén a történelemben minden népirtás nem a kivétel, hanem a szabály.

Az ószövetséget nemcsak kinyilatkoztatásként, üdvtörténetként lehet olvasni – ebben hívő, nem hívő egyetérthet –, hanem a zsidó nép mitikus-mondai őstörténeteként is. Ha történeti hitelessége kétségbe vonható is, arról hitelesen tanúskodik, milyennek látta, fogalmazta meg magát a zsidóság, pontosabban annak hangadó, vezető rétege, egy fundamentalista, céltudatos kisebbség, papi kaszt, mely rákényszerítette nézeteit a többségre, és sajnálatos módon évszázadokra, évezredekre megszabta, átörökítette a zsidóság más népekhez való viszonyulását.

Hogy szavának, törvényeinek kellő súlyt adjon, magát a világ Teremtőjét tette meg szócsövévé, mintegy ráhárítva a felelősséget, mint azóta is minden teokrácia. A Mózes könyveiben ránk hagyott istenkép szerint a Mindenség Ura a zsidót szemelte ki választott népének, hajlandó érte minden más népet nemcsak mellőzni, hanem kiirtani is. Ennek fejében föltétlen engedelmességet követel, s kegyetlenül megtorol minden hűtlenkedést, más népekkel való közösködést.

A biblia olvasójának nehéz védekeznie a hajmeresztő gondolat ellen, hogy a faji gyűlölködés és a népirtás, melynek a zsidók milliói áldozatul estek a közelmúltban, valójában zsidó találmány. Vagy ha nem is az, szorgalmasan gyakorolták magukat benne.

A népirtás, genocidium végigkíséri Mózes népe vándorlását a pusztában. Az Úr, aki előttük jár, kijelöli a kíméletre s a kiirtásra szánt népeket. Az utóbbiak szívét megkeményíti, mint korábban a Fáraóét, hogy ne engedjék át földjükön a zsidókat. Feltűnő a népsűrűség a zsidók útjában: ahol ma inkább csak elszórt beduin törzsek sátoroznak, népek, királyságok, városok százain kell átverekedniük magukat. Szihon, Hesbon királya ellenszegül, de az Úr, a mi Istenünk, kezünkbe adá őt és az ő fiait és minden ő népét…És elfoglaltuk minden ő városát abban az időben, és fegyverre hánytuk az egész várost: férfiakat, asszonyokat és kisdedeket; nem hagytunk menekülni senkit. (5 Móz 2:33-34) Hasonló sorsra jut Óg király népe is: És fegyverre hánytuk azokat, amint cselekedtünk vala Szihonnal, Hesbon királyával, fegyverre hányván az egész várost: férfiakat, asszonyokat és a kisdedeket is (5 Móz 3:6)

Mint láttuk, hasonló sorsot szán az Úr Kánaán népeinek is, méghozzá attól függetlenül, hogyan fogadják a zsidókat: Mikor bevisz téged az Úr, a te Istened a földre, amelyre te bemenendő vagy, hogy bírjad azt; és sok népet kiűz te előled: a Khitteust, a Girgazeust, az Emoreust, a Kananeust, a Perizeust, a Khivveust és a Jebuzeust: hétféle népet, náladnál nagyobbakat és erősebbeket,… És adja őket az Úr, a te Istened a te hatalmadba, és megvered őket: mindenestül veszítsd ki őket; ne köss velök szövetséget, és ne könyörülj rajtok… Sógorságot se szerezz ővelök, a leányodat se adjad az ő fioknak, és az ő leányukat se vegyed a te fiadnak (5 Móz 7:1-3)

A biblia hatékony érvet szolgáltat a holokauszt misztifikálásával szemben, amit buzgón űznek annak hasznosítói („tőkésítői”, mint Finkelstein nevezi őket), kik szerint „történelmen kívüli”, egyedi, értelmezhetetlen jelenség, hogy egy nemzet egy másikat el akart volna törölni a föld színéről. A zsidók „történelméből” vég nélkül hozhatnánk az ellenpéldákat. Sámuel ajkával így parancsolja meg Isten Saulnak a csecsszopókra, sőt a háziállatokra kiterjesztett népirtást: Most azért menj el és verd meg Amáleket, és pusztítsátok el mindenét; és ne kedvezz néki, hanem öld meg mind a férfit, mind az asszonyt, mind a gyermeket, mind a csecsemőt mind az ökröt, mind a juhot; mind a tevét, mind a szamarat (1 Sám. 15:3)

Figyelemre méltó, hogy elsősorban a zsidókat befogadó kánaáni népekre vonatkozik az Úr parancsolta kérlelhetetlenség; enyhébb elbírálás alá esnek a „messzebb lakók”: Ne utáld az Edomitát, mert atyádfia az; se az Egyiptom-belit, mert jövevény voltál az ő földén (5 M. 23:7). Nem áll ugyanez a kánaániakra, holott atyafiak ők is, Khámnak, Sem testvérének ivadékai: De e népek városaiban, amelyeket örökségül ad néked az Úr, a te Istened, ne hagyj élni csak egy lelket is. Hanem mindenestül veszítsd el őket: a Khittheust, az Emoreust, a Kananeust, a Perizeust, a Khivveust és a Jebuzeust, amint megparancsolta néked az Úr, a te Istened (5 M. 20:16,17). Miért az engesztelhetetlen gyűlölet irántuk? A válasz kézenfekvő: nem oka, hanem célja van a gyűlöletnek: ki kell túrni őket a saját hazájukból, „isteneiket”, más szóval kultúrájukat megsemmisíteni. Persze ha ez karddal megy végbe, népirtás lesz belőle. A néplélek elölésének programját, az oltárdöntögetés jahvei parancsát „civilizáltabb” korokban más eszközökkel is meg lehet valósítani. Ráadásul, úgy, hogy ne lehessen „visszabeszélni” se, ahogy azt már Józsue korában elérték: nyelvét se mozdította senki Izrael fiai ellen (Józs. 10:21).

Miért nem határolják el magukat a zsidók ettől a „történelemtől”, miért nem számolnak le „bűnös múltjukkal”, ahogy azt unos-untig követelik minden országtól, amelynek területéről a második világháború alatt elhurcolták a zsidókat? A vádat talán mi magyarok halljuk leggyakrabban, abban azonban hiába reménykedünk, hogy csak egyszer is hozzátennék „enyhítő körülményként”, hogy csak a német megszállás után kezdődött a zsidók elhurcolása. „Magyar Holokauszt” című figyelemreméltó cikkében Csicsery-Rónay István egyéb tényeket is felhoz érdemünkül: „Egész Európában a legnagyobb szabású zsidómentő akciók Magyarországon zajlottak le. Már a háború kitörése pillanatától zsidók tízezrei (osztrákok, lengyelek, szlovákiaiak, erdélyiek, sőt franciák) menekültek Magyarországra. A német megszállás után pedig megkezdődött a zsidók bújtatása a katolikus és protestáns egyházi intézmények és civilek részéről. Ezerszámra gyártották a hamis keresztleveleket, bár ez halálbüntetés veszélyével járt.

Jó, hisz magam is elismertem föntebb már, hogy a bibliában felsorolt népirtások garmadája nem hiteles történelem, csak monda. De van-e még egy népe a világnak, mely ennyi paráználkodást, kegyetlenkedést, népirtást zsúfolt mondáiba?

Milyen néplélekre vall a fantáziának e tobzódása nők, gyermekek, kisdedek lemészárlásának véres jeleneteiben? Eszembe jut Kosztolányi karikatúrája a „forradalmárról”, aki a budai „burzsuj erdők” kirándulóinak békés-kedélyes vasárnapi népe láttára „hullát szagol és csöndesen akasztgat”. Meglehet, hogy a valóságban a légynek sem árt, de lelkivilágától visszaborzadunk.

Kongreganistáknak való olvasmány ehhez képest a hun-magyar mondakör. Ismerjük el: unalmasabb is. A biblia költői ereje, szépsége feledteti szörnyetegségét: Porsátorom lerontatik és elmegy tőlem, mint a pásztor hajléka. Összehajtám, mint a takács, életemet, hiszen levágott a fonalról engem; reggeltől estig végzesz velem (Ézs. 38:12) Egy Ady könnyezi meg az ilyen sorokat, „hisz hitetlenül Istenben” általuk. Sokat próbált népek, köztük mi magyarok, sírunk Jeremiással s könyörögjük magunkat a zsidók Istenének oltalmába, aki pedig aligha bánt volna jobban velünk, mint a filiszteusokkal és Kánaán népeivel, ha útjában álltunk volna választott népének.

De az talán még érthetetlenebb, hogy a keresztény utódvallás kritika nélkül a maga őstörténetének fogadta el az ószövetséget és annak vérszomjas istenéből kreált szerető Atyát magának. Hisz szerető Istennek mondja Mózes is, de ugyanott emésztő tűznek, ami jobban talál hozzá (5 Móz 4:24), s világos, hogy szeretete, ha ugyan annak nevezhető, a zsidókra korlátozódik: Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből (5 Móz 6:5) – kizárólag a zsidóknak szóló parancs, tőlük követel teljes alávetettséget, aminek semmi köze a szeretethez. Ami pedig a jézusi szeretetparancs második felét illeti: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, annak az Ószövetségben nyomát sem találjuk.

A hívő keresztény bibliaolvasó egyszerűen átsiklik a népirtást megjelenítő részleteken, alig veszi ember számba azokat a „jebuzeusokat” s egyebeket, akik csak hátráltatják a választott nép útját s azzal együtt késleltetik az üdvtörténet beteljesülését – eszébe sem jut szánakozni rajtuk. Üdvözült tekintete csak a hófehér vitorláson nyugszik, mely a próféciák jövendölte megváltást, Megváltót, az Isten országát a cél felé röpíti – nem számít, mily irdatlan óceánján a vérnek és a könnynek.